playliszt

Az a 15 énekes növendék, aki fellépett a 2016-os áriavizsgán, az elért jegyektől függetlenül is mind győztes, hiszen a Zeneakadémia Nagytermében, tekintélyes közönség előtt adhatott egészestés koncertet. De mégiscsak egy vizsgáról beszélünk, úgyhogy lássuk a Playliszt kritikusának osztályzatait.

Énekhang: 4

A legfontosabb kategória természetesen a fellépő hallgatók hangi adottsága. Nehéz elválasztani az éneklést a kifejezéstől vagy a színészkedéstől, de ha megpróbálunk kizárólag a hangképzésre fókuszálni, nemigen lehet panaszunk. Sokan nehézség nélkül, meggyőzően mutatták be a kiválasztott Donizetti-, Puccini- és Verdi-áriák kínálta tipikus operaénekesi fordulatokat. Voltak a megszokottól eltérő hangszínek is, melyek hol jól sültek el, hol kevésbé jól. Herczeg Máté személyes, játékos hangja például arról árulkodik, hogy a professzionális hangképzés elsajátítása közben kitartóan őrzi egyedi hangszínét, karakterét. Kristofori Ferenc hangja viszont már kiforrottnak mondható, s mint olyan, bizonytalanul, s emiatt néhol erőtlenül keresgélte az öblös operai hangzás és a tréfásnak szánt beszédszerűség határát és metszetét. Sárközi Xénia produkciójára vizsgás nyelven azt mondanánk: javított. Merészen a Traviata Violettájának „É strano!” kezdetű áriájával lépett fel. Eleinte bátortalanul énekelt, és oda nem illő fátyolossággal sötétítette hangját, majd fokozatosan kinyílt, feloldódott, megerősödött, és az est legemlékezetesebb produkcióját nyújtotta. Gyönyörű koloratúrái, tisztességesen kivitelezett magas tartott hangjai és visszafogott vibratókkal tarkított tiszta, fényes hangszíne mellett úgy éreztem, maximálisan birtokolja az áriát. Meglepő volt, mikor a Ruszó Alexandrával énekelt duettjében kevésbé tűnt ki, a szólószámát szürkébben előadó Ruszó viszont jobban érvényesült. Mintha Sárközi hangja nagyáriákra lenne kalibrálva, Ruszóénak pedig szüksége lenne annyi színházra, mint amennyit egy partner jelenléte nyújt. A tenorok közül Zuo You hangja emelkedett ki, aki kerülve minden pótcselekvést és figyelemelterelést, a klasszikus exit áriák mintájára bejött, elénekelte hibátlanul és szépen az áriáját, majd távozott.

Értelmezés: 3

Bár nem kellett hamis hangoktól féltenünk a füleinket, kevés ária előadása ragadott meg igazán. A legtöbb énekes a hangképzéssel, az intonációval és a színpadi játékkal volt elfoglalva, miközben megfeledkezett a legfontosabbról: az ária mondanivalójáról, az érzelmek feldolgozásáról és kifejezéséről. A legszebb áriák is vontatottá váltak az üres interpretációktól. Szahakjan Luszine Saint-Saëns Sámson és Delila című operájából énekelte a híres csókáriát. Nem éreztem volna oly hosszúnak a darabot, ha kiszínezte volna tekintélyt parancsoló, sötét hangját, és nem állt volna meg a dallamok hibátlan eléneklésénél. Ugyanígy érzelmi töltet nélkül énekelt Erdős Attila vagy Kohutova Zuzana is. Utóbbi pedig abba a csoportba is beletartozik, amelynek tagjai nem bírták tartani a virtuóz koloratúrák tempóját, és a zenekart minduntalan lassításra kényszerítették. Sárközi Xénia szólóáriáját leszámítva azok a duettek mutattak némi értelmezést, melyekben vendégművész énekelt, elsősorban Kiss Diána és az őt kisegítő Imai Ayane Richard Strauss-produkciója.

Vendégművészek: 5

Jó volna azt mondani, hogy felrúgok minden sztereotípiát, és kijelentem, hogy nem volt minőségbeli különbség zeneakadémista és professzionális énekes közt, de nem mondhatom ezt. A hangilag megkérdőjelezhetetlen énekművészek olyan nyugalmat, megfontoltságot és biztonságot árasztottak magukból a színpadon, amelyet csak sok évnyi rutinnal szerezhetnek meg a pályára készülő hallgatók. Turpinszky Gippert Béla színfalak mögül bezendülő Alfredója tele volt élettel, Szvétek László pedig példaértékűen játszott a dinamikával és az agogikával. A legnagyobb erélyük pedig az volt, hogy mértéktartóan viselkedtek, nem úgy, mint…

Színpadi mozgás: 2

…a vizsgázó énekesek. Szinte kivétel nélkül minden áriában bebizonyosodott, hogy a kevesebb tényleg sokkal több. Valahányszor klisés mozdulatokkal igyekeztek színesíteni az előadást, mindannyiszor csak rontottak saját teljesítményükön, mert a színészkedés elvonta a figyelmüket az éneklésről. Bojtos Luca fényesen csengő hangjának élményét zavarta meg azzal, hogy mesterkélten legyezte magát, hogy teátrálisan leült egy székre, felállt onnan vagy körüljárta azt, és hogy minden szót derékhajlítással igyekezett nyomatékosítani. Ódor Botond folyamatos helyszínváltással jelezte, hol vannak Max áriájának dramaturgiai határmezsgyéi. A színpadon ide-oda szaladgáló énekes több energiát fektetett a rémült és az elszánt tekintetekbe, mint a koncentrált énekhangba. Pedig később, egy Szahakjan Luszinével közös Verdi-duettben bebizonyította, hogy tud érzékenyen és igényesen énekelni: egy nagy lefelé ugrással záró frázis utolsó hangja sikerült olyan szépre, hogy azonnal felkapjam rá a fejem. Amiért mégis megkapja ez a kategória az elégségest, az a visszafogott, de nem fantáziátlan énekesek előadása (Kiss Diána, Szigeti Karina, Zuo You), illetve néhány színészileg finoman kidolgozott szám. Ilyen volt Brassói-Jőrös Andrea, aki egy kis kabátkával csinált színpadi jelenetet a The Rake’s Progress egyik áriájából, vagy Sárközi Xénia és Ruszó Alexandra már említett duettje, ahol a virág és a koreográfia ellenére sem éreztem azt, hogy a művésznők túlfeszítenék a koncertszerű előadás kereteit.

Világítás: 4

Már csak azért sem volt szükség a túlgesztikulálásra, mert a világítást irányító Almási Tóth András a lehető legegyszerűbb eszközökkel, gyakran egyetlen fénnyel kifejezte az adott ária cselekményét, hangulatát. Változatos, gyönyörű színekben pompázott a Nagyterem, az orgona sípjain néha megjelent egy-egy jelképes Hold vagy alakzat. A direktség azonban a fényelésnek sem tett mindig jót. Ódor Botond áriájában a háttérszínek váltakozása szinkronban volt az énekes mozgásaival (tehát a zenei formákkal), így nemcsak hallottuk, de kétszeresen láttuk is ezeket a váltásokat – azt hiszem, erre mondják, hogy „túl lett tolva”. Az egyszerű, egy kiválasztott színnel és a fejgépekkel való fényjáték azonban mindig ünnepélyes, különleges hangulatot eredményezett.

Zenekar: 5*

Ezt az igazi operai hangulatot pedig a zenekar tette teljessé. Az énekeseket egész este kísérő MÁV Szimfonikus Zenekar fáradhatatlan figyelemmel és precizitással játszott. Stílusból stílusba ugráltak (még ha a műsor többnyire szerzők szerint is lett összerendezve), és mindvégig láthatatlan, de biztos támaszt nyújtottak az énekeseknek. Az együttest Szennai Kálmán vezényelte, aki lendületes tempókat dirigált, de rögtön igazodott a leendő operaénekesek aktuális igényeihez és képességeihez.

Mona Dániel