playliszt

Sietek megnyugtatni a nyájas olvasót, mielőtt azt hinné, át kell írnia a történelmet (ugyan kinek jutna ilyesmi az eszébe?): a roham zeneileg értendő, s honfitársunk, akiről szó van, Nánási Henrik, a fiatal magyar karmester, akit a hazai szakma és közönség alig, sőt – megkockáztatom – egyáltalán nem ismeri, de aki ennek ellenére a híres Berlini Komische Oper főzeneigazgatója! Mi az itthoni ismeretlenség oka?

Nánási Bécsben járt zeneakadémiára, Erőd Iván osztályában tanult zeneszerzést. Ám mielőtt még elkezdhettem volna mint komponistát számon tartani, máris azon vettem észre magam, hogy ő a müncheni Gärtnerplatztheater „GMD”-je, vagyis a bajor főváros „népoperájának” a „Generalmusikdirektor”-a. Most pedig tessék: itt van Berlin, a maga három operaházával, amelyek közül a Komische ugyan a legkisebb, de korántsem a legkevésbé jelentős. Nánási tavaly óta immáron ebben az intézményben „Generalmusikdirektor”. És nem véletlenül használom a főzeneigazgatói cím német változatát; mert van valami generálisszerű, valami tábornokos, hogy ne mondjam: „ifjú Napóleon”-os Nánásiban, aki ha nem hadműveletként irányítja is, azért elképesztő határozottsággal tartja kezében zenekarát. Már az elmúlt szezonban tapasztaltam, amikor Mozart Requiemjét vezényelte a Komische Oper együttesei és szólistái élén; már akkor éreztem, hogy fantasztikus energia árad ebből a karmesternek tulajdonképpen előnytelen alkatú – mert alacsony termetű – fiatalemberből.

Nánási Henrik (fotó: Gunnar Geller)

Most viszont a Così fan tuttét, Mozart 1790-ből való vígoperáját dirigálja úgy, mintha rohamot vezényelne a Bastille ellen. Olyan szuronyhegyesen, olyan éles dobütésekkel, olyannyira rikítóan kiemelt trombitaszólammal – olyan agresszívan! Vagy inkább csak a régizenei játékmód egyes manírjait a modern zenekarra átültetve? Az biztos, hogy mindannyian eszményibben, olvadékonyabban szoktuk meg Mozart Cosìját (pl. Riccardo Mutitól) – ezt a létező legszebb zenét –, de Nánási sarkos megközelítése mégis izgalmasan ellenpontozza a színpadon látottakat, vagyis: meggyőző! Ám ha már „rohamot vezényelt” – miért pont a Bastille ellen? Hiszen Napóleon 1789. július 14-én még messze nem tábornok, hanem talán csak egy vidéki helyőrség tüzérhadnagya volt… Egyes vélemények szerint Mozart és kongeniális szövegírója, Lorenzo da Ponte valójában kevésbé a nők állhatatlanságát akarta bebizonyítani („Mind így csinálják”), mint sokkal inkább azt, mennyire ki vagyunk szolgáltatva az érzékeinknek mi mindannyian, nők és férfiak egyaránt.

Ebben az értelemben a Così az ancien régime, a régi rend lehanyatlásának műve, sőt „rekviem egy erotikus kor felett” (Wolfgang Willaschek). Erotikus kor? Igen, a maîtresse-ek és courtisane-ok, a Pompadourok és Dubarryk, a „veszedelmes viszonyok” kora ez, amikor a feudális függőségekben és hatalmi érdekektől diktált házasságok megengedték a szabad szerelmet, a hűtlenséget. A polgári érában, a prűd 19. században ez azután megváltozik, és Mozart remeke éppen ennek a kornak hajnalán született. Két tektonikus lemez törésvonalán – aminthogy a berlini műsorfüzet sem véletlenül mutat rá, hogy a Così Nápolyban játszódik, a füstölgő Vezúv árnyékában, ahol „a nápolyi ember bizonyosan másmilyen volna, ha nem isten és sátán közé érezné beszorítva magát” (Goethe)… Jól emlékszem a Muti vezényelte, „békebeli” (nyolcvanas évekbeli) salzburgi előadásra, amely valóban a nápolyi öböl festői kulisszája előtt zajlott.

Dominik Köninger (Guglielmo), Nicole Chevalier (Fiordiligi) és Theresa Kronthaler (Dorabella)

Nem úgy a Komische Oper új produkciója, melynek helyszíne egy… festőrestaurátor műhely! A világhírű lett rendező, Alvis Hermanis tudniillik úgy érezte, Mozart zenéjének a kortársakra gyakorolt erotikus hatása csak azzal a már-már pornográf minőséggel vethető össze, amely Watteau, Fragonard és Boucher rokokó festményeiről sugárzik a szemlélőre. Ebben a modern, laboratóriumszerű műhelyben nemcsak Don Alfonso – a nők hűségét próbára tevő „kísérlet” cinikus kieszelője – fehérköpenyes képrestaurátor, hanem a fiatalok is: Fiordiligi, Dorabella, Guglielmo és Fernando (Despina pedig a műhely takarítónője). Miközben a két restaurátor lány rendkívüli odaadással, szeretetteli, apró ecsetvonásokkal javítgat két rokokó férfiportrét, a képmások képzeletükben vőlegényeik arcvonásait veszik fel, s Guglielmo és Fernando e portrék megelevenedéseként próbálják elcsábítani őket (azaz egymás menyasszonyát) – kezdetben hiába, utóbb egyre növekvő sikerrel.

Az előadásról a fotókat Monika Rittershaus készítette

A két álruhás „idegen” ráadásul olaszul énekel (az opera eredeti nyelvén) az alapjában németül játszott előadásban, s a lányok elgyöngülésükkel együtt, fokozatosan engedve az érzéki csábításnak váltanak át olaszra – igaz, eddigre már ők is rokokó hölgyekké változtak át. A rendezés ironikus csúcspontja, amikor Dorabella és Guglielmo „összeborulása” alatt a háttérben szó szerint életre kel Fragonard híres festménye, A kötélhinta szerencsés véletlenjei. Így azután nem is kell túl nagy fantázia annak „kiszínezésére”, hogy Fiordiligi szoknyaföllebbentő hintáztatása – Fernando karjai által – valójában mit is jelent. Okos rendezés szenvedélyes zenei megvalósítással: soha rosszabb párosítást – bár mindig hűek maradnának egymáshoz!

Mesterházi Máté