playliszt

A dél-angliai Glyndebourne finoman szólva sem a szegény emberek fesztiválja. Kérdés, kinek nehezebb oda eljutni: magyar énekesnek szereplőként, avagy magyar újságírónak tudósítóként. A fiatal baritonnak, Orendt Gyulának mindenesetre sikerült, és neki köszönhetően e sorok írójának is. Íme, néhány impresszió – szóban és képben.

Első pillantásra jellegzetes angol kastélyt látunk, de ha jól megnézzük, hozzá van építve a híres – és csöppet sem tipikus – magánoperaház is.

John Christie nemcsak a mopszokat kedvelte (mint szobra mutatja), hanem a feleségét is. Mondhatni „bolondulásig”. És mivel a hölgy operaénekesnő volt, dúsgazdag férje mi egyébbel is mutathatta volna ki szerelmét, mint azzal, hogy operaházat épít neki?

A kastély orgonaterme ma is kamarakoncertek helyszínéül szolgál (a sípok ma már csak díszítenek, az orgonát le kellett bontani, mivel hatalmas rezonanciája a viszonylag kis helyiség romba döntésével fenyegetett). Itt csírázott ki a Glyndebourne-i Fesztivál gondolata, és innét lehetett átmenni az 1934-ben megépült első operaházba is, amelynek befogadóképessége azonban nem érte el még a mi zeneakadémiai Kistermünkét sem. Glyndebourne hőskorszakát olyan legendás nevek fémjelzik, mint a karmester Fritz Busché vagy az operamenedzser Rudolf Bingé (mindketten a nácik elől menekültek Angliába). Itt szerzett tapasztalatait Bing később a New York-i Metropolitan főigazgatójaként kamatoztatta, mint ahogy itt ismerte meg a magyar basszistát, Koréh Endrét is, akit azután a „Met”-be is meghívott. (Koréh mellesleg éppúgy Sepsiszentgyörgy szülötte s a budapesti Zeneakadémia neveltje volt, mint jelen hősünk: Orendt Gyula…)

Három évtizede a régi, kis operaház helyén az alapító fia, Sir George Christie felépíttette – túlnyomórészt magánadományokból – a mai, 1200 nézőt befogadó operaházat, amely legalább annyira egyszerű, mint amennyire nagyszerűen célszerű is.

Sir George Christie életének 80 esztendeje eggyé vált a Glyndebourne-i Fesztivál nyolc évtizedével: idén májusban hunyt el, de fiának, Gus Christie-nek már negyedszázaddal ezelőtt átadta a fesztivál elnöklését.

Gus és Sir George Christie (David Fernandes felvétele)

Glyndebourne azonban nemcsak a művészet, hanem a kertészet otthona is…

Az operaelőadások (bayreuthi mintára) délután kezdődnek, részben azért, hogy a londoni közönség ne túl későn érjen haza, részben pedig, hogy az estélyruhás hölgyek és a – szinte kivétel nélkül – szmokingos (esetleg skót szoknyás) urak az egyórás szünetekben kellően kiélvezhessék a kastélypark szépségeit.

Glyndebourne-ban a (felső-középosztálybeli vagy épp arisztokrata) fiatalok is elegánsak. És itt nemcsak a szmoking, hanem a piknik is „kötelező”…

Egyesek hozzák magukkal vagy helyben fizetik meg az ülőalkalmatosságot. Mások – hanyag eleganciával – leheverednek a gyepre, mely éppoly ősi és jól gondozott, mint maga a kastély…

Az idei fesztivál, tekintettel a Richard Strauss-évre, új produkcióként mutatta be A rózsalovagot (a Londoni Filharmonikus Zenekart Robin Ticciati vezényelte). Richard Jones rendezése helyenként viccesnek, máshol inkább vidékiesnek tűnt – részben szándékoltan, részben szándékolatlanul is hiányzott belőle a mű bécsies charme-ja. Paul Steinberg játékos díszletei és Nicky Gillbrand mókás jelmezei is inkább az I. világháborút követő neoklasszicizmust, mint az azt megelőző szecessziót sugározták magukból.

Helene Schneiderman (Annina) és Lars Woldt (Ochs báró). Bill Cooper felvétele

Kitekintés: A rózsalovag vonatkozásában Salzburg idén „lekörözte” Glyndebourne-t. Harry Kupfer csodásan „erotiko-nosztalgikus” rendezése, Hans Schavernoch grandiózus díszletei és Yan Tax kifinomult jelmezei, valamint Franz Welser-Möst vezénylete a Bécsi Filharmonikusok élén a mű felejthetetlen előadását eredményezték.

Günther Groissböck (Ochs báró) és Wiebke Lehmkuhl (Annina). Monika Rittershaus felvétele

Glyndebourne kevésbé sikerült produkciói közé sorolható Mozart operája, a Don Giovanni is, amelyet 2010 után újítottak fel az idén (a Londoni Filharmonikus Zenekart Andrès Orozco-Estrada vezényelte). Nemcsak Jonathan Kent rendezésének ötletei tűntek jórészt fölöslegesnek, hanem a címszerepet alakító Elliot Madore is inkább volt nyegle ficsúr, mint a nőket megbabonázó démon. Nálánál (hangilag is) sokkal inkább győzött meg Leporellóként Edwin Crossley-Mercer, aki másutt Don Giovannit énekli ugyancsak sikerrel.

Edwin Crossley-Mercer (Leporello) és Elliot Madore (Don Giovanni). Robert Workman felvétele

2011 után jó okkal újították fel idén Glyndebourne-ban Händel Rinaldóját (A Felvilágosodás Korának Zenekarát Ottavio Dantone vezényelte). Robert Carsen szenzációsan szellemes rendezése úgy játszatja el a Tassótól kölcsönzött lovagi-eposzi történetet, mintha abba egy mai angol college diákjai álmodnák bele magukat...

Joshua Hopkins (Argante). Robbie Jack felvétele

Az idei új produkciók egyik legsikeresebbje a 19 éves Mozart vígoperája, Az álruhás kertészlány (La finta giardiniera) volt Glyndebourne-ban. A közönséget egyaránt lelkesítette a Robin Ticciati keze alatt rendkívüli finomsággal játszó korabeli hangszeres együttes (A Felvilágosodás Korának Zenekara) és Frederic Wake-Walker rendezése, mely mind a bohózati, mind pedig a szentimentális elemeket érvényre juttatta e fiatalkori remekműben.

Christiane Karg (Sandrina) és Orendt Gyula (Nardo/Roberto). Tristram Kenton felvétele

A harmadik felvonásra azután lehullanak az álruhák, és a szó szoros értelmében is ledőlnek a kastélyfalak: marad a természeti táj (díszlet és jelmez: Antony McDonald), maradnak a csupasz érzelmek… Nardo/Roberto szenvedélyes – hangilag is virtuózan előadott – áriájával Orendt Gyula a kiváló nemzetközi énekes együttes egyenrangú tagjaként az est egyik legnagyobb személyes sikerét aratta.

Orendt Gyula (Nardo/Roberto). Tristram Kenton felvétele

A tervek szerint a fiatal magyar bariton két év múlva nem kisebb szerepet alakít majd ugyanitt, mint a Figaro házassága Grófját.

Orendt Gyula Glyndebourne-ban

Mesterházi Máté

(A produkciós fotókat a Glyndebourne Poductions Ltd engedélyével közöljük.)