Az idén tíz éves Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány három – az alapítóval vagy az alapítványával szorosabb munkakapcsolatban álló – középgenerációs, számottevő szakmai múlttal rendelkező komponista művével ünnepelte születésnapját.
E kissé talán komplikáltnak tűnő körülírással (középgenerációs, számottevő szakmai múlttal rendelkező komponisták) a kritikus a „fiatal zeneszerző” terminust szerette volna elkerülni. A litván Vykintas Baltakas (1972), a német Genoël von Lilienstern (1979) és a japán Dai Fujikura (1977) nem pusztán életkoruk, hanem zenei pályatapasztalatuk alapján sem számítanak már ifjúnak, műveik nincsenek rászorulva a recenzens megértő empátiájára vagy a fiatalságnak járó automatikus szurkolói elfogultságra. Ők már érett és tudatos szerzők, akiktől a BMC Koncertteremben szakmailag feddhetetlen műveket hallhattunk. Tulajdonképpen lényegtelen is, hogy e munkák (számomra) érdekesek, emlékezetesek vagy netán megkapóak voltak-e.
Vykintas Baltakas
A műsoron három, igencsak eltérő stílusú és eltérő művészi alapállásról tudósító darab szerepelt, és semmiféle „iskola”, „akol” vagy „esztétikai gettó” billogját nem lehetett rajtuk felfedezni. Ugyanakkor mindhárom darab „valamihez képest” fogalmazta meg önmagát, nem önálló identitást, hanem egyfajta viszonyulást fejeztek ki, olyan érzést hagyva a hallgatóban, mintha valamit „ábrázolnának”, csak éppen az nem világos, hogy mit. Egy film hangját hallom, de nem látom a képeket (Vykintas Baltakas: Lift to Dubai); a darab egy kamarazenei beszédmódot modellez, de a szerző nem fedi fel pontosan, hogy kiét vagy mely korszakét (Genoël von Lilienstern: Severed garden); a kompozíció egy fizikai kísérlet zenei lenyomatának tűnik, csak éppen nem világos, hogy a szerzőnek van-e mondandója ezen túl is (Dai Fujikura: Wave embraced). Zenei vetületek, „leképződések”, makettek, melyek mintha nem is akarnának többre vállalkozni annál, hogy megjelenítsenek valamit. De hát a gyufaszálakból megépített Parlament sem rendelkezik saját világgal. Éppen ezért rójuk le tiszteletünket a készítőnek. Kit érdekel egy gyufaszálakból álló „akármilyen” épület?
Meglehetősen hosszadalmas műnek tűnt a Lift to Dubai, s talán (nem vagyok benne biztos) azzal kezdődik, hogy a zenészek bejönnek a színpadra. Az est legnagyobb apparátusára íródott darab élőben elhangzó zenei rétege mellett (netán felett?) megjelent egy rögzített hangokból (környezeti zajokból), stúdióban kialakított hangkép is. Az atmoszféra hol erősebb, hogy halványabb erővel hatott, de a zene elvihatatlanul folyékonyan haladt a maga útján, Vykintas Baltakas technikásan bonyolította a kompozíciós ügymenetet.
Genoël von Lilienstern
Kompakt és üdítően összefogott mű benyomását keltette Genoël von Lilienstern munkája, a Severed garden, és ebben a sajátos környezetben kifejezetten lírai kompozíciónak hatott. Töredezettnek és csonkának nem, de valahogy befejezetlennek tűnt – de szerencsémre nem fedeztem fel benne semmilyen direkt utalást az azonos című (Jim Morrison rajongók most ne figyeljenek!), meglehetősen giccses versre és annál is giccsesebb zenei feldolgozására.
Dai Fujikura
A legtechnikásabb darab díját Dai Fujikura érdemelné ki – tökéletesen hidegen is hagyott volna, ha nem fedezek benne minden percben egy-egy érdekes részmozzanatot. Valami mindig lefoglalta a figyelmemet, de az egészre, az összhatásra képtelen voltam összpontosítani. A darab egyszerű rugóra járt, a kompozíciót a szólókürt impulzusai tartották mozgásban. De micsoda kürthangok! Benyus János pazar könnyedséggel váltott a különböző hangképzésű hangok között, kompozíciós értelemben szólama egyszerű volt, mégis ez a szólam volt az, mely alapvetően határozta meg a kompozíció profilját és összképét.
A jól felkészített UMZE Kamaraegyüttest Ulrich Pöhl vezényelte. Személyében egy megbízható szakembert üdvözölhettünk.
Molnár Szabolcs
BMC Koncertterem – október 16.
