playliszt

A zongora, a hegedű és a cselló triója a házi kamaramuzsikálás alapesetének számított a 18. század utolsó harmadában. Ám, mint az amatőröknek fenntartott legtöbb műfaj, ez is koncertpódiumra vágyott.

Várdai István

E vágyat igen hatékonyan „gerjesztették” Haydn triói is. E műfajban írt kései darabjai – a zongoraszólam tekintetében bizonyosan – már iskolázott muzsikusokra tartottak igényt. A Magyar Rádió Márványtermében játszott G-dúr trió (No. 25) még határeset. Anno nagy népszerűségnek örvendett az ügyesebb amatőrök között is (magyaros zárótétele, a Rondo all’Ongarese igazi slágerdarabbá tette), igazi finomságainak megízleléséhez viszont kiérlelt kamarázására van szükség. A Keller Andrást beugrással helyettesítő Szabadi Vilmos (hegedű), a szólóprodukciók mellett egyre több igényes kamarafeladatot vállaló fiatal Várdai István (cselló), és a par excellence kamarazenész Gulyás Márta felkészültsége, rutinja messze meghaladja a Haydn-darab követelményeit. Ám az ideális balansz kikeverése, a partneri rezdüléseket a kottakép elé helyező figyelem, mint általában az alkalmi összeülésekből, ebből a produkcióból is hiányzott. A kamarazenei szellem hiányáról az első tétel, a hangkép belső aránytalanságairól a hangzás balanszírozásával eljátszadozó lassú tétel tanúskodott. És meglepő volt, hogy az utolsó tétel tipikus hangvétele csak nehézkesen született meg. Mindezt azonban írjuk a váratlan helyzet (beugrás) rovására.

Gulyás Márta

Nagyszerűen szólt Sosztakovics II. triójának (e-moll) kezdete. Ez a furcsa, szerepcserés kánonindítás igazán lidércesre sikeredett. A mű kamarazenei problémái, a Haydn-darabbal összehasonlítva, más természetűek. Itt nem csak a zenei levegővételt, az értelmezési stratégiákat is össze kell (össze kellene) hangolni. Ez hosszabb és „vitásabb” próbafolyamatot feltételez, melynek elmaradását a darab kevésbé szuggesztív tolmácsolása lakmuszként jelzi. És e darab számos alkalommal veti fel a „csúnya hang” kérdését is. Milyen értelemben legyen az adott hang csúnya, hogyan képződjék meg a csúnyaság, egy csúnyább hegedűhangnak mi lehet az adekvát visszhangja a csellón vagy a zongorán. S ha a „csúnya” szót az esztétikailag szabatosabb „rútra” cserélem, azonnal világossá válik, hogy itt nem valamiféle akusztikai szőrszálhasogatásról, hanem a zenei értelmezés lényegi kérdéseiről van szó. Lendületes, hatásos előadást hallhattunk, de ha nagyon szigorúan vagyunk, hozzá kell tenni, hogy CSAK lendületes és CSAK hatásos volt. A darab zárótételének (a VIII. vonósnégyesben Sosztakovics „újraírta” ezt a zenei anyagot) elementáris ereje persze így is érvényesült, ám most úgy tűnt, hogy a kvartetthez képest van benne valami vázlatosság. Pedig nincs.

Szabadi Vilmos

A szünet után jött a legnehezebb falat, a legtöbb buktatót tartogató trió, Dvořák f-moll darabja (Op. 65). S mint oly sokszor, ezúttal is megtapasztalhattuk, hogy a nehézségek nem mindig ott vállnak hallhatóvá, ahol az ember sejti. A beethoveni komplexitású (gyakran konkrét Beethoven-műveket megidéző) kompozíció egyéni profillal, nagy meggyőző erővel, virtuóz erényeket megcsillogtatva csendült fel. A siker nem is maradt el. A Márvány-terembe leginkább kortárs zenei koncertekre invitált kritikus pedig kellemesen meglepődött azon, hogy egy hagyományosabb felépítésű koncertre milyen nagyszámú közönség verbuválódott össze, eleven cáfolatát adva annak, hogy a kamarazenei koncertekre csökkenő igény mutatkozik.

Molnár Szabolcs

(Magyar Rádió Márványterme, január 9.)