playliszt

November 25-én este a Concerto Budapest Zenekart vezényelte a Művészetek Palotájában Leon Botstein amerikai karmester, akit 23 évesen, 1969-ben választottak a híres egyetem, a Bard College rektorává és azóta is betölti a hivatalt. Az est szólistája Perényi Miklós csellóművész volt. A karmesterrel zenekari próba után beszélgettünk.

Leon Botstein próba közben (fotó: Mácsai János)

Idén májusban nagy sikerű hangversenyt adtak két magyar művésszel a Carnegie Hallban, erről a hazai sajtó is hírt adott. Hogy jött létre ez a koncert?

Bársony Péter, kiváló brácsaművész keresett meg azzal a javaslattal, hogy mutassunk be az izraeli zenekarommal, a Jeruzsálemi Szimfonikus Zenakarral néhány olyan ismeretlen és érdekes magyar művet, amit a holokauszt áldozatává vált zeneszerzők komponáltak. A tervnek volt már magyarországi előzménye, kamaraművek szólaltak meg ezektől a szerzőktől. Az izraeli zenekari koncert után engem is elkezdett érdekelni ez a téma, és a kutatásban Bársony Péter mellett egy magyar muzikológus kolléga, Laki Péter is segítségemre volt. 

Tehát ebből az együttműködésből lett a New York-i koncert?

Igen. Ezt az ottani zenekarommal, az American Symphony Orchestra-val adtuk. Weiner László, Nádor Mihály és Gyopár László zeneszerzők a vészkorszak áldozatául estek. Nádor hegedűversenye szép, romantikus darab, a komponista a gettóban be akarta fejezni, de már nem tehette meg. A nagyszerű hegedűs, Kelemen Barnabás komoly sikert aratott vele. Egy másik szerző, akitől Bársony Péter játszotta a brácsaversenyt, Pártos Ödön ugyan túlélte a háborút, de izraeli emigrációban folytatta pályáját. Szándékos provokációnak tekinthető, hogy eljátszottuk Dohnányi Szegedi miséjét is ezen a koncerten, hiszen Dohnányit éppenséggel a nácikkal való kollaborációval, sőt háborús bűnökkel vádolták – alaptalanul -, ő meg emiatt kényszerült elhagyni Magyarországot. Ezért kapta  a koncert a “Hungary Torn”, azaz a "Szétszakított Magyarország” címet. Ezt a műsort megismételjük Magyarországon is, jövő tavasszal, a holokauszt-emlékévben, május 11-én a Zeneakadémián.

Leon Botstein (fotó: Mácsai János)

Hanglemezfelvételeinek listájáról azt lehet látni, hogy közel áll a szívéhez a magyar zene. Ön Svájcban született, bevándorló Amerikában. Talán magyar felmenői vannak, hogy ennyire érdekli az itteni zenei kultúra?

Nem, nincsenek! Solti György volt az egyetlen magyar zenész, akit ismertem. Ő hívott a Londoni Filharmonikusokhoz, és velük vettük föl az első teljes, húzások nélküli Joachim-versenyművet. Később a kiemelkedő csellistával, Starker Jánossal is dolgozhattam együtt. Gyerekkoromban pedig még hallhattam Szigeti Józsefet játszani.

A magyarok dominánsan jelen voltak az amerikai zenei életben, gondoljunk csak a nagy karmesterekre. Bartók például számunkra is ikonikus figura volt. Kodályt kevésbé ismertem, Dohnányi jobban érdekelt. Hiszek a zenéjében, közel áll hozzám, sok művét dirigáltam is. Majd jött Liszt felfedezése, de a magyar kultúra más ágai is megragadtak. Olvastam - sajnos csak fordításban - Adyt, Móriczot, és a magyar építészet is nagyon érdekelt, mint például Lechner Ödön.  A háború előtt itt volt az egyik legnagyobb zsidó közösség, amely egyebek mellett fantasztikus kulturális teljesítményt produkált. Talán a magyar nyelv szigetszerűsége teszi, hogy könnyebb a zenén keresztül kapcsolatot teremteniük a világgal.

Kevesen tudják nálunk, hogy nemcsak karmesterként és zenetörténészként dolgozik, hanem évtizedek óta Ön az egyik leghíresebb amerikai egyetem, a Bard College rektora. Van ennek az iskolának valamilyen kapcsolata a magyar zenei élettel?

Hogyne! Nagyon is, és nemcsak a zeneivel! Például a Bardban 1956-ban háromszáz kivándorolt magyar kezdett angolt tanulni. Magyar emigránsok máig is rendszeresen támogatják egy-egy magyar diák képzését. Nyilván a fantasztikus magyar zenei hagyománynak köszönhető, hogy a konzervatóriumunk zenekarában  - ahova sok országból jöttek a tagok - két nagyobb csoport van: a kínai és a magyar. Nálunk azonban nemcsak zenét tanulnak a hallgatók, hanem még egy szakot el kell végezniük. Például van olyan, aki kínai irodalmat és nyelvet tanul másik szakként

A 90-es években volt nálunk a Bard-on egy nagy Bartók-fesztivál, emellett minden félévben volt magyar ösztöndíjasunk, így járt ott Bársony Péter is. A budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiával, ezzel a patinás intézménnyel fontos kapcsolatot ápolunk, ezt a jövőben is folytatni akarjuk. De számos, nem zenét tanuló hallgató is van a Bardban, és más művészeti területekről, mint például a színházi világból úgyszintén megfordulnak nálunk magyarok. 

Perényi Miklós (fotó: Schiller Kata)

A Művészetek Palotájában rendezett mostani koncertnek nincs köze a holokauszt-hangversenyekhez. De azért ennek is van olyan része, amely kevésbé ismert műveket tűz műsorra. Ennyire fontosnak tartja, hogy ne csak a megszokott darabokat halljuk? Megéri a sikert kockáztatni?

Igen! Nagyon fontos, hogy ne csak az állandóan játszott darabokat mutassuk be. Ha szinte minden koncerten van új vagy kevéssé ismert mű, akkor már nem kockázat, hanem várni fogják. Az Elgar-darab nem ismeretelen, de úgy gondoltam, errefelé ritkán adják elő. Lalo sem túl sokat játszott szerző. Az est második felében azért lesz egy slágerdarab, Richard Strauss Don Juanja.  

De ez a hangverseny Perényi Miklóst állítja középpontba. A magyaroknak sok kiváló csellistájuk van, ő pedig egyenesen nemzeti kincs. Az ő hangszere beszél. A mai csellistákat úgy képzik, hogy a hangszert nagy hangon szólaltassák meg, olyan legyen, mint egy ágyú, ettől azután agresszívvé válnak. Perényinél olyan a hang és a frazeálás szépsége, líraisága, mintha egy más világból szólna.

 Mácsai János