playliszt

Brahms valóban monumentális, szimfónia-léptékű d-moll zongoraversenyét és Beethoven Eroica-szimfóniáját adta elő a szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekar. A szólista Palojtay János, a karmester Madaras Gergely volt. Mindketten fiatalok még, az egyes darabokkal kapcsolatos rutinjukat így aligha mozgósíthatták.

Madaras Gergely

A két mű igazi erőpróbának számít – fizikailag, szellemileg egyaránt. A műsorszámok után úgy vettem észre, hogy sem Palojtay, sem Madaras arcán nem lettek mélyebbek a mimikai ráncok, nem lett csapzottabb a haj, nem rengette a mellkast ziháló levegővétel, s ugyanolyan ruganyosan hagyták el a színpadot, mint ahogy bejöttek. Palojtay erőteljes, ám nem „csörömpölő”, mélyen megfogott, tisztán artikulált, magvas hangon játszott, egyetlen pillanatra sem hagyta, hogy a zenekari hangzás elfedje játékát. Összességében nagyon természetesen, tolakodó gesztusok és hókuszpókusz nélkül. Játéka kommunikatív és – különös tekintettel az egyes szakaszok belső harmóniai szerkezetére – világos és közérthető volt. Értelmezését választékos artikulációval és egyfajta analitikus tisztánlátással fogalmazta meg. Ha egy zongorista tucatnyi Brahms-koncert tapasztalatával a háta mögött játszik így (például Maurizio Pollini hatvan felett…), nem csodálkoznánk egy ennyire határozottan kimetszett, kontúros és esszenciális interpretáció hallatán, ám Palojtay és a d-moll zongoraverseny „kapcsolata” – lényegében – még csak az ismerkedési fázisban tart. S mindez laza, már-már flegma színpadi jelenléttel párosult, ami engem lenyűgözött. Madaras Gergely számára nem okozhatott gondot Palojtay követése, így bőven maradt tér a zenekari hangzás „ápolására”, az ideális dinamikai arányok beállítására.

Palojtay János

A második részben játszott Beethoven-szimfónia valamivel tarkábbra sikerült. Figyelemreméltó, érdekes és jó színvonalon kivitelezett megoldásokkal éppúgy találkozhattunk, mint esetlegesebb, a zenekar pillanatnyi állapotáról kevésé hízelgő képet festő mozzanatokkal. Tetszett, hogy az első tétel expozícióját Madaras megismételtette és másodjára puhábban, lírai karakterekben gazdagabban szólaltatta meg – azaz: nem mechanikus ismétléssel találkozhattunk. Jópofa ötletnek tartottam, hogy a negyedik tétel egyik szakaszát (a tulajdonképpeni Prométheusz-téma megjelenése előtti részt) nem vonószenekarral, hanem vonósnégyessel adatta elő, s ügyes vezényléstechnikai módszert választott a finálé (a szerző által előírt lassabb tempójú) második részének megszólaltatására, s ekként elkerülte a tipikus hibát: a lassabb tempóval e részlet ugyanis gyakran vontatottá is válik. Számomra kissé észrevétlen maradt az első tétel kidolgozásának „befeszülős” modulációja, s valahogy a kóda váratlanságáról sem sikerült elhitetni, hogy váratlan. Persze e „hiányok” mögött tudatos karmesteri döntések, illetve karakterbéli sajátosságok is meghúzódhatnak, Madaras mintha tompítani, lágyítani szerette volna a mű vitathatatlanul erőteljes, retorikus gesztusait, s a „zenei beszéd” folyamatosságára helyezett nagyobb hangsúlyt. A zenekari játék, az összhang nem volt mindig zavartalan, de nehezen javítható, strukturális problémákra magam nem figyeltem fel.

Madaras Gergely

Sem Palojtay, sem Madaras nem ijedt a művek árnyékától, a sajátjuktól pláne nem. A nagy falatokat könnyedén lenyelték, s a következő napokban aligha fognak egy jóllakott óriáskígyó módjára pihegni. Robognak tovább.

Molnár Szabolcs

(Művészetek Palotája, január 18.)