playliszt

Ősszel néhány napra énekszótól lesz hangos a Zeneakadémia, és a nemzetközi operaélet legnagyobbjai fognak nyüzsögni a Liszt Ferenc téri épületben: ismét megrendezik a Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt. Előkészületekről, újításokról, a hazai operavilágról, tanításról és magánéletről is beszélgettünk a verseny megálmodójával és névadójával, Marton Évával. - 1. rész

Hózsa Zsófia: Szeptemberben második alkalommal rendezik meg a Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt a Zeneakadémián. Hol tartanak most az előkészületek, számíthatunk-e valami újdonságra az első megmérettetéshez képest?

Marton Éva: Két fontos változás lesz a korábbi versenyhez képest. Az egyik, hogy kiosztjuk a Marton Éva Különdíja Ez egy magas pénzösszeg, amit én magam fogok odaítélni a nekem leginkább tetsző énekesnek. A másik újdonság, hogy a verseny utáni három napon mesterkurzust fogok tartani, ahol szívesen látom majd nemcsak a versenyzőket, hanem a „külsős” énekeseket is. A verseny lefolyása egyébként ugyanaz: Kocsár Balázs és Kiss B. Atilla kollégáimmal kiválogatjuk az interneten beküldött felvételek alapján azt a hatvan énekest, aki indulhat majd az elődöntőn. Mindhárman külön-külön pontozunk, majd összevetjük az eredményeket – túlzás nélkül mondhatom, hogy legutóbb 98%-ban megegyezett a véleményünk, tehát nagyon jó köztünk az összhang.

Az említetteken kívül nem lesz változás, annyira meg voltam elégedve a kollégáim munkájával az első verseny után, hogy nem látom szükségét. Mondhatom, hogy komoly tapasztalatom van ezen a téren: áprilisban többedik alkalommal fogok zsűrizni a deutschlandsbergi Tagliavini énekversenyen, nemrég Szentpétervárott voltam az Obraztsova versenyen… Jól belelátok tehát a szervezési fogásokba, pontosan tudom, hogy mit jelent egy ilyen háttérmunka, és azt hiszem, még nagyon jó fülem is van. Mindezek fényében sem tudok negatívumot mondani az első versenyről, rendkívül jól dolgozott az egész zeneakadémiai csapat. Működött, és ez csodálatos érzés volt nekem. Aki pedig megfordult abban a pár napban a Zeneakadémián, elragadtatással beszélt a helyszínről, körülményekről, fogadtatásról.

HZs: A zsűri összetétele jelentősen megváltozott. Nem szeretne egy állandó bizottságot kialakítani?

MÉ: Állandó gárdát nem szeretnék, de vannak törzstagok, akikkel nagyon élvezem a közös munkát – például Vittorio Terranova, aki Milánóban tanít, és pályám elején a színpadon is partnerem volt. Bizonyos emberekhez ragaszkodom, ez természetes, de meghívtunk új tagokat is Kínából, Koreából. Mindenképpen nyitni kell kelet felé, hiszen rengeteg jó énekes van ott, és mindenki szívesebben indul egy olyan versenyen, amelynek a zsűrijében egy honfitársa ül. (A közeli tanteremből kiszűrődő énekszóra:) Az énekesek mindig zavarnak… Azonnal felkapom a fejem, és képtelen vagyok másra figyelni…

HZs: Tudja élvezni az énekes előadásokat, vagy folyton elemzi, mitől lehetne jobb egy interpretáció? Gondolkozik-e közben azon, Ön hogyan csinálná?

MÉ: Arra sosem figyelek, hogy én hogy csinálnám, de a darabokhoz és előadásokhoz való hozzáállásom gyökeresen megváltozott azáltal, hogy kívülálló vagyok. Amíg a színpadon, a többiekkel együtt dolgoztam, nem annyira tudtam mások éneklésére figyelni. Nem volt rá időm, mert a darabbal és magammal voltam elfoglalva. Amióta a Zeneakadémián tanítok, és visszavonultam a színpadtól, kialakult a kritikus énem, ami korábban nem létezett. Állandóan magyaráznom, mutatnom kell, hogyan kell jobban, tisztábban énekelni, ez a fajta figyelem pedig átragad az előadásokra is. Ugyanakkor, ha látok egy jó produkciót, én vagyok a legboldogabb, és hatalmas örömmel a szívemben megyek haza.

HZs: Feladata is ez a kritikus figyelem, hiszen Ön a Magyar Állami Operaház főigazgatójának, Ókovács Szilveszternek főtanácsadója. Ezzel az egyedülálló rálátással hogyan ítéli meg a hazai helyzetet? Milyen a budapesti operaélet?

MÉ: Szerencsére nagyon tarka és változatos. Főigazgató úr egymás után cseréli ki a régi előadásokat, tehát szcenikailag próbál újítani, a külföldi nívónak megfelelőt létrehozni. Nemrég például egy számomra nagyon kedves Lear király-előadást hozott Budapestre, amelynek az ősbemutatóját láttam már korábban a müncheni Staatsoperben – boldog voltam, mert itt is tökéletesen megállta a helyét. Egészen más oldalon állok most: a feladatom, hogy felhívjam a figyelmet azokra a dolgokra, amelyeknek nem kellene megtörténniük a színpadon – vonatkozik ez a zenekarra, kórusra, játékra, énekre. Megpróbálok körültekintő figyelemmel bemenni a színházba, és nem csak az engem közelebbről érintő dolgokkal foglalkozni. Például, az Erkel Színház tere nagyon széles, kifejezetten nehéz összefogni az előadás minden résztvevőjét – a színpad és a zenekar kapcsolatára tehát különösen oda kell figyelni. A kritikáim általában jóindulatúak, de őszinték. És persze csakis a magam szemszögéből valók, nem támaszkodom mások véleményére.

HZs: A növendékeivel szemben is simogatóan kritikus, vagy a tanteremben már mások a viszonyok?

MÉ: Ha nem szorgalmasak, nagyon dühös tudok lenni. Bizony volt már, hogy elküldtem egy-egy növendéket, aki nem készült fel az órájára, ugyanakkor semmivel sem kívánok tőlük többet vagy kevesebbet, mint anno saját magamtól. Ha az enyémhez hasonló igényességgel és tisztelettel közelednek egy darabhoz, csak biztatni tudom őket: nekem sikerült, nektek is sikerülni fog! Az egyik növendékem nemrég azt mondta, hogy elég rám néznie, már az arcom rezzenéséből látja, hogy jó-e amit csinál. Olyan vagyok neki, mint egy tükör. Erre azt válaszoltam, hogy jobb annál, mert a saját tükörképe nem fog választ adni a kérdéseire. Szigorú vagyok, de tudják jól, hogy értük van az egész.

Az interjú második részét holnap tekinthetik meg itt, a Playliszten.