playliszt

A három Abbado, avagy Bretz Gábor sikere a Teatro Comunale színpadán

Akit a jó sorsa múlt héten az észak-olaszországi Emilia-Romagna tartomány székhelyére vetett, az mindjárt három Abbadóval is "találkozhatott". Közülük a legkiemelkedőbb, Claudio, korunk nagy karmestere sajnos koporsóban feküdt (megejtően kisméretűben) Bologna egyik legősibb temploma, a Santi Vitale e Agricola közepén felravatalozva. Fia, az elhunyt művészhez megszólalásig hasonlító Daniele Abbado színházi és operarendező olyan fontos személyiségek részvétnyilvánítását fogadhatta - a halott előtt tisztelgő százak között -, mint Giorgio Napolitano köztársasági elnök, Romano Prodi ex-miniszterelnök vagy éppen Stephane Lissner, a milánói Scala intendánsa.

Már a húszévesek is értik Steve Reichet

Playliszt

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Dal a Földről és a VIII. szimfónia emlékezetes előadásai után a VII. szimfóniával lepte meg közönségét. Ha logikusan halad az együttes a Mahler-repertoárban, hamarosan jöhet a VI. és az V. szimfónia is.

A világhálón barangolva leltem a mondatra: „Mahler Hetedikje a kedvenc Mahlerem”. A (feltehetőleg amerikai) rajongóval azt hiszem, hogy kevesen értenének egyet. Magam biztosan nem. A VII. szimfóniában – pedig próbálkozom vele szorgalmasan – nem tudom nem észrevenni a VI. és az V. árnyékát. (Mahler persze nem ebben az értelemben írta oda a Scherzo élére, hogy Schattenhaft – azaz: árnyékszerűen…) Ez a szimfónia mindig zavarba hozott, valahogy szétesőnek tűnt. Tudjuk persze, hogy Mahler nem is egy lendületből írta meg. Előbb megírta a darab közbülső héját (a két Nachtmusikot, éjszakai szerenádokat a később második és a negyedik tétel gyanánt), végül a centrumot és a külső burkot, a harmadik, az első és ötödik tételt. A finálé pedig úgy üt el az előzményektől, mint Beethoven V. szimfóniájának C-dúrban harsogó zárótétele. Igen ám, de ott világos, hogy mihez képest üt el, itt pedig egyszerűen csak más. A darabot „egyben hallva” az a sajátos (az eddigiektől némileg eltérő) benyomás is kialakulhat a hallgatóban, hogy itt tulajdonképpen egyetlen nagyszabású tételt hallunk, két trióval (Nachtmusik 1-2.), a három fő pillér között erős motivikus kapcsolatokkal. E forma (feltéve, hogy létezik) viszont kissé széttartó módon terebélyesedik rá a játékidőre, ami 75 perc körül van.

Gustav Mahler

A Nemzeti Filharmonikusok estjére viszonylag későn szántam rá magam, nagyjából másfél órával a koncert előtt. Családom érdeklődésére, hogy „mikor érek haza” kivételesen könnyű volt válaszolni. Mivel egyetlen mű szerepelt a műsoron, levettem az otthon található Mahler VII. szimfónia CD-ket, hogy megnézzem, milyen hosszú a darab. Pierre Boulez, Daniel Barenboim és Michael Tilson Thomas felvételei (miközben az egyes tételek játékideje széles sávban mozog) között néhány másodperces különbség van, mindhárom 75 perces; Claudio Abbadóé egy kicsit hosszabb. Mindezt csak azért mesélem el, mert a koncerten belém bújt a kisördög, s olyasmit tettem, amire kritikusi működésem során még nem volt példa: a karmester, Stefan Soltész intésére elindítottam a telefonom stopperóráját, a szimfónia leintésekor pedig megállítottam. Az öttételes, azaz négy szöszmötölő tételszünetet is felölelő előadás leszaladt 70 perc alatt. Lendületes, tempós kis produkció volt, szó se róla, de vajon nem volt-e túl tempós, túl lendületes, hogy ne mondjam: hebrencs is egyben?

Gyanítható, hogy a páratlan sorszámú tételek egyívásúsága részben a tempóból fakadt, miként a freskószerűség is, a finom rajzolat, a pókhálószerű polifonikus szövedék, a törékenyebb, filigránabb tételrészek kevés figyelmet kaptak. Ugyanakkor volt az egészben valami furcsa, erőltetett poentírozás, viccfakasztás, táncos kedély, iróniánál vaskosabb humor. Mert azért azt még én sem gondolom, hogy a VII. szimfónia a nagyszerű VI. könnyűkézzel felskiccelt szatírjátéka volna. Pedig ezt sugallja a koncertismertető szövege: „1904 nyarán Mahler befejezte a VI. szimfóniát, és elkészült a két éjszakai zenével, a majdani szimfónia második és negyedik tételével. Talán már ekkor eltervezte, hogy a Tragikus és katasztrófával záródó hatodik párdarabja – Mahler szavaival élve – nagyobbrészt derűs és humoros lesz”. Egy évig úgy tűnt azonban, hogy a kis szerenádok magukban maradnak. „Be akartam fejezni VII. szimfóniámat, melynek már mindkét Andante tétele kész volt. Két hétig kínlódtam a folytatással, hogy majd beleőrültem, amint Te is emlékszel, mígnem elmenekültem a Dolomitokba! Itt ugyanaz a nóta, végül is feladtam a küzdelmet és hazautaztam, azzal a meggyőződéssel, hogy a nyaram immár úgyis elveszett. Krumpendorfban nem vártál, hiszen nem jeleztem érkezésem, így hát csónakba ültem és átvitettem magam a Wörthi-tavon. Az első evezőcsapásnál eszembe jutott az első tétel bevezetőjének témája (vagy inkább a ritmusa és megszólalásának módja – és négy héten belül elkészültem az 1., a 3., és az 5. tétellel!” Ha csak így nem…

Stefan Soltész

Az est dirigense, Stefan Soltész 1949-ben született Magyarországon, de már gyerekként elkerült Ausztriába. Miként Mahler, úgy ő is elsősorban opera-dirigensként dolgozik, volt színházi főzeneigazgató, 1992 ás 1997 között az antwerpeni és ghenti Flamand Opera vezető karmestereként működött; 1997 óta az esseni opera művészeti vezetője. Budapesti fellépései közül is az operaháziakra emlékszem, úgy tűnik, hogy a német későromantika áll hozzá közel Wagner (Parsifal) és Richard Strauss. 2013 volt Rózsalovagja, idén pedig lesz Elektrája. Vezénylése meglepően nélkülözi a pátoszt, a grandiozitást, az éles drámaiságot, a kontrasztok merész kiélezését. A csellók és nagybőgők lábainál ülve, az első sorból jól láttam gesztusait és mozgását, mindenféle eleganciát nélkülözött. Ami persze nem baj, a zenekar így is mindent megértett. Nem jött zavarba a nagyokat ugró, guggoló, táncra perdülő, illegő-billegő dirigens látványától, amit megbeszéltek a próbákon (úgy tudom, hogy Soltész egész héten dolgozott az együttessel, tehát nem a vendégeskedő dirigensek kamumunkáját végezte el), meg is szólalt. A mű végül úgy suhant el előttem, ahogy eddig még soha. Pehely könnyű szimfóniamonstrumként.

Mondanom sem kell, hogy Mahler Hetedikje ettől nem lett a kedvenc Mahlerem.

Molnár Szabolcs

(Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 25.)

1547-ben ezen a napon, január 28-án hunyta le örökre a szemét az anglikán egyház megalapítója, VIII. Henrik király. Szerepe a világ-, és kultúrtörténetben jelentős, mégis, általában lefejezett feleségei okán emlékezünk rá.

VIII. Henrik (Hans Holbein festménye)

Mivel a gyermek VII. Henrik és Yorki Erzsébet másodszülöttje volt, így a trón elvileg nem őrá várt, inkább vallásos nevelést kapott. Hatalmas tudásra és műveltségre tett szert. 10 éves volt, amikor bátyja elhunyt, tehát mind a korona, mind – a Biblia tiltása ellenére – bátyja özvegye is rá várt. Mivel a nősüléshez fiatal volt, hét évet kellett várnia az akkor már 17 esztendős Aragóniai Katalinnak, mire ismét királyné lehetett. Ezalatt a cseperedő ifjú habzsolta az életet, a nőket és minden egyéb élvezetet is. Szerette a költészetet, a zenét, a táncot, a lovagi játékokat és az építészetet is, ezen kívül egész jól beszélt franciául és egy kicsit még spanyolul is.

Apja eredetileg papnak szánta, de Henriknek – mint azt mi már világosan láthatjuk – nem fűlt a foga a cölibátushoz. Érdekes megfogalmazás, hogy a lexikonok úgy írnak róla, hogy viszonylag kevés nővel volt házasságon kívüli kapcsolata. Nyolc feleség mellett ez talán nem akkora mulasztás…

Bátyjától megörökölt első felesége után következett Boleyn Anna, akinek tragikus történetét Donizetti operájának hála, ismerjük. Rajta kívül ötödik felesége, Catherine Howard volt, aki ura keze által vesztette életét. Akárhányszor nősült is VIII. Henrik, emlékezetében a Boleyn Annát követő Jane Seymour maradt meg ideális társként, őmellé temettette magát kilenc évvel később Windsorban.

A király ízig-vérig reneszánsz ember volt. Dalokat és verseket szerzett. A feljegyzések szerint 1510-ben komponált két ötszólamú misét, amelyeket akkoriban sokat énekeltek a „király kápolnában, valamint egyéb helyeken is”, így az idézet. Ez a két mű elveszett, fennmaradt viszont egy Quam pulchra es című háromszólamú motetta. „Műjegyzékében” találhatunk még madrigálokat és tánczenéket a kor divatja szerint.

VIII. Henrik 55 évet élt. Ma ez rövidnek tűnik, de fél évezreddel ezelőtt ez átlagosnak számított. Uralkodásának végén egészségi állapota romlott. Látványosan meghízott, derékbősége állítólag 137 cm volt. 1547. január 28-án hunyt el a whitehalli palotában, ahol apja kilencvenedik születésnapjára kívánt volna emlékezni.

Playliszt

Színek köré szerveződött a Pannon Filharmonikusok idei hangversenysorozata. Legutóbb Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét és Sibelius I. szimfóniáját adták elő. A két szerzőnek bizonyára volt fogalma a hidegről, e két mű színpalettájáról viszont épp a jég kékje hiányzik.

Sibelius kényelmesen mesélős, háromnegyed órás szimfóniája a timpani hosszú tremolója és a vonósok pizzicatója közötti űrt tölti ki. E kissé szemtelennek tűnő leírást kiegészíthetjük azzal, hogy Sibelius a H-E (domináns-tonika) lépést növeszti szimfóniává. A zavaros fekete (timpani tremoló) és az opálüveg (pengetett vonósakkord) között a színek ezer árnyalata képzelhető el, nekem úgy tűnt, hogy Sibeliusnak épp a jégkék nem jutott az eszébe. Sebaj. Fájjon a feje annak, aki megint összekeverte a nevet a címmel!

Zászkaliczky Ágnes Sibelius című festménye