Színek köré szerveződött a Pannon Filharmonikusok idei hangversenysorozata. Legutóbb Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét és Sibelius I. szimfóniáját adták elő. A két szerzőnek bizonyára volt fogalma a hidegről, e két mű színpalettájáról viszont épp a jég kékje hiányzik.
Sibelius kényelmesen mesélős, háromnegyed órás szimfóniája a timpani hosszú tremolója és a vonósok pizzicatója közötti űrt tölti ki. E kissé szemtelennek tűnő leírást kiegészíthetjük azzal, hogy Sibelius a H-E (domináns-tonika) lépést növeszti szimfóniává. A zavaros fekete (timpani tremoló) és az opálüveg (pengetett vonósakkord) között a színek ezer árnyalata képzelhető el, nekem úgy tűnt, hogy Sibeliusnak épp a jégkék nem jutott az eszébe. Sebaj. Fájjon a feje annak, aki megint összekeverte a nevet a címmel!
Zászkaliczky Ágnes Sibelius című festménye
A Jégkékség nevű koncerten sok szép pillanat volt. Emlékezetes volt például, hogy milyen mélyről kellett a Sibelius-szimfónia második tételét az egekbe emelni. Nyugodtan, higgadtan, józanul, lépésről lépesre, indulatok nélkül. Pedig lett volna ok az indulatra, a józanság elvesztésére. A tételszünetben rázendített egy mobiltelefon Mozart g-moll szimfóniájának egyik témájára. Arra, melyre oly szívesen „cuppannak rá” a júzerek. Eddig nem tűnt fel, hogy az eredeti hangnemhez képest egy hanggal mélyebbre kalibrálták a készülék mérnökei a pittyegést, most azonban bőven volt idő elmerengeni ezen a különös f-moll hangnemen, mivel a gazdi nem igazán akarta kikapcsolni. Az est karmestere (Bogányi Tibor) igen egyértelmű adta jelét bosszankodásának, vezénylő mozdulattal próbálta a fontos embert jobb belátásra bírni. Amikor végül sikerült rátalálni az off-funkcióra, a publikum spontán tapsban tört ki.
S mindezek után elindult a második tétel, Esz-dúrban, naná, hogy még egy szinttel lejjebb. A mérnökien adagolt líra jól állt a zenekarnak és a karmesternek. A paprikásabb kitöréseket a scherzóra hagyták. E két közbülső tétel zenéjében szívesen elmerültem, a szélső tételek kompozíciós izgalmairól viszont nem sikerült meggyőződnöm. Pedig érezhetően ide tette ki Sibelius a maga hangsúlyait, itt akart bizonyítani valamit, de számomra csak a bizonyítási vágy volt érzéklehető. Néha úgy éreztem, hogy az interpretáció tagolása nem egyik egybe a kompozíció tagolásával, mintha a felhangzó muzsikában nem ott lennének a vesszők és a pontok, a kérdő- és felkiáltójelek, ahol a kompozícióban. Hiányzott a hangszeres magabiztosság is, a vonóskar kissé egyenetlenül szólt, a fafúvósok között pedig néhányak kifejezetten indiszponáltan játszottak.
Az indiszpozíció ténye már a zongoraverseny elején világos volt. Ugyanakkor Bogányi Gergely nagyszerű formában volt, erőteljesen, ruganyosan, kommunikatívan játszott, a Fazioli zongora világos fénnyel szólt. Életre keltette a zongorázás nagyromantikus hagyományát, de úgy, hogy ebben semmiféle nyomát nem találhattuk az anakronizmusnak. Egyedül a zenekari hangzásban, a tempóvételekben, reakcióidőkben volt érezhető valami régiesség, avittasság. A második tétel mindenért kárpótolt. Nemcsak a zongorafaktúrában sikerült felmutatni e tétel Debussyre előremutató mozzanatait, a zenekar is felnőtt a feladathoz. De adjunk igazságot Csajkovszkijnak, és fogalmazzunk így: milyen jó volt felfedezni, hogy mennyi mindent tanult a fiatal Debussy Csajkovszkij zenéjéből. Volt is rá alkalma, hiszen az 1880-as évek legelején Debussy kapcsolatba került Csajkovszkij legendás „őrangyalával”, mecénásával, Nagyezsda von Meckkel. A hölgy pedig eljuttatta az ifjú francia („húsz éves, de tizenhatnak néz ki” – írta Meck a tizennyolc éves zongoratanárról, Debussyről) egyik zongoradarabját Csajkovszkijhoz: „Egész csinos kis darab, kár, hogy ilyen rövid” – foglalta össze Csajkovszkij a véleményét.
Nem tudom, hogy mit szólt volna Csajkovszkij, ha a zongoraversenyt nem azzal a kritikával illeti Nyikolaj Rubinstein, hogy „játszhatatlan, innen-onnan összelopkodott témákból áll”, hanem azzal, hogy „egész csinos, kár, hogy ilyen hosszú”. Nos, a hosszúság érzete bizony-bizony meglegyintette a kritikust, különösen az első tételben, s mint minden kritikus, ezt az érzését is szívesen varrja az előadók nyakába.
Molnár Szabolcs
(Művészetek Palotája, január 24.)
