playliszt

Hét év, négy hónap, 17 nap – ennyi időbe tellett Puskinnak, hogy megírja (folytatásokban) világhíres verses regényét, az Anyegint.

Az első fejezetet 1825 februárjában, az utolsót (a nyolcadikat) 1832 januárjában kapták kézhez az olvasót. Bár ez az utolsó meglehetősen bizonytalan kifejezés - Puskin eredetileg 25 fejezetet tervezett, tízet meg is írt, az utolsó kettőt elégette, így a nyolcadik után vége lett a történetnek.

Az orosz irodalom ezen remeke szociológiai szakirodalomként is megállja a helyét, rendkívül sok problémára mutat rá, többek között megvilágítja az irodalom, az orosz irodalmi élet, az oktatási helyzet, a város-falu ellentét nehézségeit.

Több művészt is megihletett a Byron-ihlette alkotás, Ilja Repin több akvarellt is készített hozzá. 1981-ben a kortárs orosz zeneszerző, Rogyion Scsedrin kórusművet írt az Anyegin soraira. A filmművészet is többször feldolgozta a verses regényt, ezek közül az első az 1911-es Vaszilij Goncsarov-rendezte fekete-fehér némafilm. Hollywood sem maradhatott ki - 1999-ben egy amerikai filmstúdió is felvette az Anyegint, Ralph Fiennesszal és Liv Tylerrel a főszerepben.

A mű leghíresebb adaptációja Pjotr Iljics Csajkovszkij csodálatos operája, amelyet ezen a napon mutattak be 1879-ben a moszkvai Kisszínházban.

Tatjána levele a korszak legmerészebb lépésének számított. Kezdeményezése - amely ráadásul visszautasíttatott - nemigen fért össze a hagyományos női attitűddel.

Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget? 
Méltán tarthatja hát jogának, 
Hogy most megvessen engemet, 
De ha sorsom panaszszavának 
Szívében egy csepp hely marad, 
Nem fordul el, visszhangot ad. 
Hallgattam eddig, szólni féltem. 
És higgye el, hogy szégyenem 
Nem tudta volna meg sosem, 
Amíg titokban azt reméltem, 
Hogy lesz falunkban alkalom, 
S hetenként egyszer láthatom; 
Csak hogy halljam szavát, bevallom, 
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán, 
Éjjel-nappal, míg újra hallom. 
Mondják, untatja kis falunk, 
A társaságokat kerűli,
Mi csillogtatni nem tudunk, 
De úgy tudtunk jöttén örülni.

Mért jött el? Békességesen 
Rejtőzve mély vidéki csendbe, 
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szivembe; 
Tudatlan lelkem láza rendre 
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva, 
Lennék örök hűségü párja 
S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen, 
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten... 
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, 
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni, 
Hogy sírig őrzőm vagy nekem... 
Rég álomhős vagy éjjelemben, 
Látatlan is kedveltelek, 
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem... 
Nem álom volt; színezgető! 
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva 
Szívem rád ismert: ő az, ő! 
Nem a te hangod szólt-e újra, 
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva 
Vagy imádságban leborulva 
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban, 
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át? 
Nem te hajolsz párnámra éjjel, 
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel 
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm? 
Vagy ártóm és gonosz kisértőm? 
Döntsd el hamar, hogy lássak itt. 
Lelkem talán csak vágya csalja, 
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja... 
Hát jó. Sorsom gyanútlanul 
Gyónásommal kezedbe tettem, 
Előtted könnyem hullva hull, 
Könyörgök: védj, őrködj felettem... 
Gondold el, mily magam vagyok, 
Nincs egy megértő lelki társam, 
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok. 
Várlak: emeld fel árva lelkem, 
Nézz biztatón, ne adj te mást – 
Vagy tépd szét ezt az álmodást 
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem, 
Megöl a félelem s a szégyen, 
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...

(Áprily Lajos fordítása)

Playliszt

Miután Bartók Béla megkomponálta Serge Koussevitzky megbízásából a Concertót, a karmester elkezdte a próbákat. A főpróbán a Maestro így szólt Bartókhoz: „Ha bármilyen megjegyzése volna, nyugodtan tegye meg!”.

A gáláns ajánlatot hamarosan megbánta. Az első tétel negyedik vagy ötödik üteme után Bartók felemelte a kezét, és halkan súgva magyarázott valamit Koussevitzkynek. Tíz ütemmel később ismét megszakította a próbát, amit megint megbeszélés követett. Mivel ez több alkalommal is megismétlődött, Koussevitzky elvesztette a türelmét.

- Mr. Bartók, talán jobb lenne, ha papírt és ceruzát ragadna és jegyzetelne, ahogy végigmegyünk a darabon és a végén elmondaná a gondolatait, kifogásait és hogy mit óhajt tőlem.

Bartók leült egy székre, és miközben a zenekar játszott, lázasan jegyzetelt. Az utolsó hang elhalása után még írt egy darabig, majd felállt és vontatott léptekkel elindult Koussevitzky után a karmesteri öltözőbe.

A meglehetősen hosszúra nyúlt szünet után a két férfi megjelent. A karmester rugalmas léptekkel, Bartók csoszogva. Koussevitzky fellépett a dobogóra, megköszörülte a torkát és így szólt: „Uraim, Mr. Bartók mindennel egyetértett.”

Playliszt

Egy igen érzékeny pillanatot örökít meg a fotográfia. Három társával együtt láthatjuk Johannes Brahmsot, nem sokkal örök szerelme, Clara Schumann temetése után.

A helyzet furcsaságát az adja, hogy – talán sokan tudják – Brahms NEM volt ott a temetésen, sok szerencsétlen körülmény összejátszásának következtében.

Clara Schumann hosszú betegeskedés után 1896. május 20-án elhunyt. Brahms barátai úgy emlékeztek, hogy a Maestrót nagyon megrázta a hír, amit ráadásul késve kapott meg, mert házvezetőnője nem bontotta fel a táviratot, nem érzékelte annak fontosságát, így csak késve küldte gazdája után Bad Ischlbe.

A gyászhír kézhezvételét követően Brahms felpattant az első frankfurti vonatra. A zötyögés mély álomba ringatta, így elmulasztott átszállni. Az érzelmektől félholtra gyötörve érkezett meg Frankfurtba, hogy ott rájöjjön, a temetés nem is ott lesz, hanem Bonnban, hiszen Clara férje, Robert Schumann mellett óhajtott nyugodni.

Brahms verejtékben úszva érkezett meg Bonnba. A szertartást már lekéste, csak a temetési menethez tudott volna csatlakozni, de erre meg nem érezte képesnek magát. Egy bokorba húzódott és szabad folyást engedett könnyeinek barátja, Rudolf von der Leyen oldalán.

Valószínűleg ekkor készült ez a kép. Magáért beszél.

Visszatérve Bad Ischlbe, Brahms barátai rémülten látták, hogy arca betegesen sápadt. Egy hónappal később ő maga is elhunyt.

Sok késés van az ember életében. Néha azt mondjuk, a Sors akarta így. Nem tudom, miért kellett Brahmsnak ezt így átélnie, de elszomorít a gondolat, hogy nem tudott elköszönni élete szerelmétől.

Playliszt

Christian Kim német-koreai hegedűművész is ezt álmodhatta, amikor feljátszott egy saját, kéthegedűs verziót a Carmen-fantáziából, elegyítve Sarasate és Carmen kompozícióját:

Playliszt

Neeem, a nagy zeneszerzők sem voltak mindig zseniálisak, még akkor sem, hogyha romantikus életrajzíróik így szeretnék beállítani, sőt akkor sem, ha a zenetudósok, amikor számozzák a műveiket, a fiatalkori (vagy akár későbbi) vadhajtásokat nem mindig látják el opus-számmal, merthogy nem illenek a képbe…

Ideje, hogy szembenézzünk Mozart vagy Schönberg sötét oldalával. Ettől nemhogy nem lesz kisebb az értékük, hanem inkább nő, mert észrevesszük emberi mivoltukat is. Igenis, a mi nagy Wolfink is komponált olyat, ami annyit sem ér, mint a gyertya ára, amely égett munka közben. A Köchel-jegyzékben 231-es számon szerepel a Let us be glad című kánon. Nem rossz alkotás, bár nem kimagasló. Miért került mégis ennek a listának az élére? Nos, az eredeti címe korántsem ilyen emelkedett: „Leck mich im Arsch”, ami kulturált fordításban annyit tesz, hogy „Nyald ki a fenekem”. Mozart ezt egy baráti összejövetelre komponálta…

A zeneszerető világ két táborra oszlik – vannak, akik imádják Wagnert, és vannak, akik nem. Ezzel nincs semmi baj. Viszont rossz hírrel szolgálok most a wagneriánusoknak: a Maestro is komponált pocsék zenét! Ez pedig nem más, mint az Amerikai Évfordulós Induló. 1876-ban, az Amerikai Egyesült Államok felkérésére írta, a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának 100. évfordulója tiszteletére. Ez a hősköltemény sem zeneileg, sem szövegileg nem állja meg a helyét. Üres, hatásvadász frázisok puffannak egymás után, a szöveg pedig szétesik. Nem meglepő módon Wagner maga is azt mondta a darabról, hogy a legjobb benne az a pénz, amit érte kapott. Érdemes meghallgatni – és közben azon tűnődni, hogy hogy a csudába lehetséges, hogy ezzel egy időben írta meg az elképesztően gyönyörű Parsifalt?

Igor Sztravinszkij fiatalkorában még nem igazán tudta eldönteni, hogy mi is az ő saját sítlua – mai, spirituális-ezoterikus divatkifejezéssel élve még kereste önmagát. A most következő Esz-dúr szimfónia írása közben minden bizonnyal Rimszkij-Korszakovnak képzelte magát, pedig abból már volt egy, és az bőven elég. Ezen későromantikus kísérletet, bár büszkén nem mutogatta, de azért felvállalta: a most következő felvételen ő maga vezényel.

„El akartam tüntetni a Händel-stílus hibáit” – ezzel mentegetőzött Arnold Schönberg, amikor valami (esetleg ő maga?) feltette a kérdés, hogy miért írta át Georg Friedrich Händel Op. 6. No. 7-es concerto grossóját. A szerializmus atyjának 1933-as csínytevése vastagon hangszerelt, esetlen ellenpont-kompozíció. A Concerto vonósnégyesre és zenekarra egy furcsa bogár. Helyenként lenyűgöző, máshol komplikált – és ezt biztos, hogy csak felvételről ellenőrizhetik, mert koncertpódiumon szinte sosem játsszák. Kár. Kár?