playliszt

Hét év, négy hónap, 17 nap – ennyi időbe tellett Puskinnak, hogy megírja (folytatásokban) világhíres verses regényét, az Anyegint.

Az első fejezetet 1825 februárjában, az utolsót (a nyolcadikat) 1832 januárjában kapták kézhez az olvasót. Bár ez az utolsó meglehetősen bizonytalan kifejezés - Puskin eredetileg 25 fejezetet tervezett, tízet meg is írt, az utolsó kettőt elégette, így a nyolcadik után vége lett a történetnek.

Az orosz irodalom ezen remeke szociológiai szakirodalomként is megállja a helyét, rendkívül sok problémára mutat rá, többek között megvilágítja az irodalom, az orosz irodalmi élet, az oktatási helyzet, a város-falu ellentét nehézségeit.

Több művészt is megihletett a Byron-ihlette alkotás, Ilja Repin több akvarellt is készített hozzá. 1981-ben a kortárs orosz zeneszerző, Rogyion Scsedrin kórusművet írt az Anyegin soraira. A filmművészet is többször feldolgozta a verses regényt, ezek közül az első az 1911-es Vaszilij Goncsarov-rendezte fekete-fehér némafilm. Hollywood sem maradhatott ki - 1999-ben egy amerikai filmstúdió is felvette az Anyegint, Ralph Fiennesszal és Liv Tylerrel a főszerepben.

A mű leghíresebb adaptációja Pjotr Iljics Csajkovszkij csodálatos operája, amelyet ezen a napon mutattak be 1879-ben a moszkvai Kisszínházban.

Tatjána levele a korszak legmerészebb lépésének számított. Kezdeményezése - amely ráadásul visszautasíttatott - nemigen fért össze a hagyományos női attitűddel.

Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget? 
Méltán tarthatja hát jogának, 
Hogy most megvessen engemet, 
De ha sorsom panaszszavának 
Szívében egy csepp hely marad, 
Nem fordul el, visszhangot ad. 
Hallgattam eddig, szólni féltem. 
És higgye el, hogy szégyenem 
Nem tudta volna meg sosem, 
Amíg titokban azt reméltem, 
Hogy lesz falunkban alkalom, 
S hetenként egyszer láthatom; 
Csak hogy halljam szavát, bevallom, 
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán, 
Éjjel-nappal, míg újra hallom. 
Mondják, untatja kis falunk, 
A társaságokat kerűli,
Mi csillogtatni nem tudunk, 
De úgy tudtunk jöttén örülni.

Mért jött el? Békességesen 
Rejtőzve mély vidéki csendbe, 
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szivembe; 
Tudatlan lelkem láza rendre 
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva, 
Lennék örök hűségü párja 
S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen, 
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten... 
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, 
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni, 
Hogy sírig őrzőm vagy nekem... 
Rég álomhős vagy éjjelemben, 
Látatlan is kedveltelek, 
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem... 
Nem álom volt; színezgető! 
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva 
Szívem rád ismert: ő az, ő! 
Nem a te hangod szólt-e újra, 
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva 
Vagy imádságban leborulva 
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban, 
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át? 
Nem te hajolsz párnámra éjjel, 
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel 
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm? 
Vagy ártóm és gonosz kisértőm? 
Döntsd el hamar, hogy lássak itt. 
Lelkem talán csak vágya csalja, 
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja... 
Hát jó. Sorsom gyanútlanul 
Gyónásommal kezedbe tettem, 
Előtted könnyem hullva hull, 
Könyörgök: védj, őrködj felettem... 
Gondold el, mily magam vagyok, 
Nincs egy megértő lelki társam, 
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok. 
Várlak: emeld fel árva lelkem, 
Nézz biztatón, ne adj te mást – 
Vagy tépd szét ezt az álmodást 
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem, 
Megöl a félelem s a szégyen, 
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...

(Áprily Lajos fordítása)

Playliszt