playliszt

A négy zenemű, az négy zenemű… Ritkán hallani ilyet, de ma este ez történt. Az Óbudai Danubia Zenekar zeneakadémiai hangversenye csak részben volt menetrendszerű: az első rész második felében elhangzott egy zongoraverseny. Ám az azt megelőző darab nem felvezetésként szolgált, mint megannyi koncerten. Bartók Táncszvitje közel sem felvezetés. A Táncszvit és Stravinsky Capricciója után úgy éreztük, mintha egy teljes koncerten lennénk már túl. Kocsis Zoltán magabiztosan és autentikusan vezényelte Bartók művét, Fejérvári Zoltán pedig kiválóan és lendületesen zongorázott, ezzel kompenzálva néhány zenekari gikszert.

A hangverseny második fele szintén két részre oszlott. Először Debussy Iberiáját hallgathattuk meg, majd Ravel Couperin sírja című művét, melyet maga a szerző és Kocsis Zoltán hangszereltek zenekarra. Mindkét mű krémesen, lágyan szólt, a spanyolos karakterek markánsak voltak. Kiemelkedő pillanatként a Ravel-mű oboaszólóját és az ütősök egész esti munkáját említhetnénk. Négy nagyszerű, egyenlően fontos és egyenlően fontosként is előadott mű. Remek műsor!

Mona Dániel

És most jazz!

Kaja Draksler, az Amszterdamban tevékenykedő szlovén zongorista különös időutazásra invitálja a hallgatóságot, ugyanis darabjaiban és improvizációiban a kísérleti zene, a pillanatnyi intuíció és a jazz évszázadának információit vonja össze. Bátran állíthatjuk, hogy számára nincsenek prioritások, zenéjében a dallamok, hangszínek és ritmusok egyenrangúak. Merészen kísérletezik a zongora hangszíneinek teljes kiaknázásával, gondolkodásmódja és játékstílusa meglehetősen perkusszív, a zongora miniatűr zenekarként szólal meg kezei alatt.

Klasszikus zenei fesztiválok és maratonok virágkorát éljük. A "ha már lúd, legyen kövér" rendezvények divatjában mi mással emlékezhetnénk meg méltóbban Johann Sebastian Bach 330. születésnapjáról, mint egy egész napon át tartó maratonnal? A Művészetek Palotája egy minden eddiginél merészebb ünneplést csapott március 21-én: a Bach24-en pontosan egy nap alatt elhangzott a szerző összes szólóorgonára írt műve.

A legelső Cannesi Filmfesztivált 1946 őszén rendezték. Rengeteg alkotást láthattak a szerencsések. A nagydíjra nevezett filmek között (George Cukor Gázlángja és Jean Cocteau A szépség és a szörnyetege társaságában) szerepelt a Warner fivérek 1945-ös remeke, a Rhapsody in Blue is. A film - mily meglepő - George Gershwin életéről szól, Irving Rapper rendező és a forgatókönyvírók keverik benne az életrajzi és fiktív elemeket.

A film főszerepére Irving Rapper Tyrone Power-t szerette volna felkérni, de a forgatás a II. világháború idején zajlott és Power bevonult a hadseregbe, így elérhetetlen volt. George Gershwint végül Robert Alda játszotta, akinek ez volt élete első filmszerepe.

Gershwin ismerősei közül nagyon sokan saját maguk vállalták filmbéli szerepüket, mint például Paul Whiteman karmester (aki a Kék rapszódia ősbemutatóját is vezényelte), Al Jolson vagy Oscar Levant zongoraművész, színész és humorista. Utóbbi háromszoros szerepben is tündököl: egyrészt ő „játssza” Gershwin kezét, másrészt ő alakítja saját magát, mint Gershwin barátját, és a film végén teljes egészben elhangzó Rhapsody in Blue produkcióban ő a zongorista is.

A filmben két szerelmi szál is kapcsolódik Gershwin nevéhez, mindkettő a forgatókönyvírók kitalációja. Két másik női szereplő viszont nagyon is valóságos. Az egyik Anne Brown (1916-2009), aki Bess-t énekelte a Porgy és Bess 1935-ös premierjén. A filmben a leghíresebb áriát, a Summertime-ot halljuk tőle. A másik a trinidadi születésű Hazel Scott. A New York-ban nevelkedett nő klasszikus és jazz-zongorista lett, ő az egyik első színesbőrű nő, aki karriert tudott befutni Hollywoodban. Scott önmagát játssza a filmben, egy párizsi klubban lép fel. Talán ez az a jelenet, amikor Ravel visszautasítja Gershwin, aki tanítványául akarna szegődni. „Ha tanítanám, talán lehetne magából egy másik Ravel. De mi értelme ennek, amikor Ön már most egy kitűnő Gershwin?”

Mint már mondottam volt, a Rhapsody in Blue-t nagydíjra jelölték az első, 1946-os Cannesi Filmfesztiválon. Ezen kívül két Oscarra is jelölték, filmzene és hangvágás kategóriában.

Ez a fekete-fehér film 141 perc, hosszabb, mint amit egy mai türelmetlen néző első kiválasztana egy DVD-kölcsönzőben. Mégis szeretettel ajánlom. Kitűnő történet egy fantasztikus szerzőről. Külön megható a sok igazi szereplő, akik annak ellenére vállalták a szerepet, hogy a forgatás időben elég közel volt Gershwin halálához, így érzelmileg is érintette őket a munka. Méltó tisztelgés ez George Gershwin emléke előtt.

Playliszt

Sabine Meyer 1959. március 30-án született, és kicsi korától rajongott a klarinétért.

Első mestere édesapja volt, utána a legjobbaktól tanult Stuttgartban és Hannoverben. Kiemelkedő képességei, tehetsége a legendás karmestert, Herbert von Karajant is meggyőzte. Egy paraván mögötti próbajáték során beválasztották a világ egyik legjobb zenekarába, a Berlini Filharmonikusok társulatába, ám amikor kiderült, hogy a nyertes egy nő, a csapat jelentős része ellene fordult. Karajan bizalmat szavazott neki, de pár hónap után Sabine Meyer megvált a zenekartól. Elvileg azért jött el, mert a hangszíne nem passzolt a zenekaréhoz, de a ki nem mondott - valós - indok az volt, hogy Sabine Meyer nő. Mégpedig gyönyörű nő.

Ahogy az már lenni szokott, az, ami akkor nehézség volt, jóra fordult. Sabine Meyer megvált a zenekartól, szólókarrierbe kezdett. A világ legjobb zenekaraival lépett fel, és mind szólistaként mind kamaraművészként kiemelkedő pályafutást mondhat magáénak. Számos lemezfelvételt készített, elsősorban a bécsi klasszicizmus remekműveivel. Jelenleg lübecki Zeneművészei Főiskola professzora férjével, a szintén klarinétművész Reiner Wehlével együtt. 

Playliszt