playliszt

„ – Miben hasonlít a kritikus és a nőgyógyász?

  – Mind a kettő ott keresi a hibát, ahol más az örömöt.”

Nemrégiben épp azon elmélkedtem, hogy mennyire sajátos a magyar köznyelvi jelentése a kritikus, kritika szavaknak – mintha kifejezett rosszindulatú, megvető és a kritika tárgyát elvető attitűdöt kellene hozzágondolnunk. Ha valamit kritizálunk, akkor a rossz tulajdonságait emeljük ki. Ha valakinek kritikus a hozzáállása, akkor általában mindenben a negatívumokat veszi észre. Ha kritikával illetünk valamit, akkor ez általában annyit tesz: ellenvéleményünket, nemtetszésünket fejezzük ki.

Holott egyáltalán nem szükségszerű, hogy a kritika mint műfaj pusztán a rossz szájíz szofisztikált, enyhén mentás ízesítésű öblítővize legyen, amit mintegy beleköpünk a köztudatba, akár egy gigantikus lefolyóba, hogy ne csak nekünk legyen rossz, hanem inkább másnak is – nem, van ennél több. A kritika, és különösen a műkritika vagy az előadáskritika éppenséggel lehet átgondolt, reflektált véleményalkotás, ami egyrészt okosan – és akár empatikus, gyengéd módon! – szembesíti az alkotót vagy az előadót azzal, hogy milyen hatást keltett a művészetük, másrészt pedig segítsége és támasza lehet a közönségnek abban, hogy ad egy példát arra, hogyan teremthető valamiféle rend azok között a belsővilágbeli élmények között, amelyek a művekkel és az előadókkal, előadásokkal való találkozás során keletkeztek bennünk.

Mindezt elsősorban a saját magam megnyugtatására írom. Amikor ugyanis elkezdődött a Fekete-fehér színei címet viselő koncert a Zeneakadémián, amelyen Katia és Marielle Labèque zongoraduója játszotta Maurice Ravel és Igor Stravinsky műveit, nagyjából a harmadik percben azon kaptam magam, hogy szorongással tekintek az eljövendő kritikaírás elébe. Egész pontosan az az egy gondolat bántott engemet, hogy hogy’ a manóba’ fogok én erről a koncertről kritikát írni? És aztán, ahogy haladt előre a koncert, rájöttem, hogy azért szorongok a kritikaírástól, mert egy pillanatra bennem is nőgyógyászati feladatként jelent meg a kritikaírás, hibákról akartam írni jó szaftosan, tocsogva (persze, gumikesztyűben), és a koncert nem tartalmazott semmi hibát sem. És amikor ezt így elrendeztem magamban, akkor megnyugodtam: hiszen egy kritikában éppenséggel akár ezt is le lehet írni – sőt, ha a kritikaíró megélése az, akkor erkölcsi kötelessége szavakba foglalni, hogy a koncert egyszerűen szólva fantasztikus volt.

Az arisztotelészi esztétika alapelveit követve – kezdjük az elején! Az első darab Ravel Lúdanyó meséi című, eredetileg is négykezesre készült darabja volt, amelynek mind az öt tétele más karakterrel, más színekkel, más rétegzéssel és más formával bír, ráadásul itt van az a pikantéria, hogy mindezt két embernek kell egyetlen hangszeren megoldania lehetőleg úgy, hogy közben hallatszódjék, hogy a ciklus valamiképpen egyetlen egység. Már a Pavane de la Belle au bois dormant (Alvó Csipkerózsika) című első tétel alatt világossá vált számomra, hogy amit a testvérpár a fekete-fehér billentyűknél művel, az valami egészen rendkívüli dolog. Előadásukat mindvégig nagyon rafinált és kifinomult színhasználat és dinamikai skála, nagyívű formálás és bámulatos jelenlét jellemezte. Minden hangjuk élt, lélegzett, a darab összes karakterét és zenei sajátosságát híven tolmácsolták, lélegzetelállító pianók és csillogó forték gördültek ki az ujjaik alól – egyszóval, elég kompakt tájékoztatást kapott a közönség arról, hogyan is kell zongorázni.

Következőleg szintén Raveltől a Spanyol rapszódia hangzott fel, amelyet a szerző szintén két zongoristára és ezúttal két hangszerre álmodott meg. A Lúdanyó után azt hittem, hogy ennél több meglepetést fizikailag nem lehet egyetlen este okozni, a Labèque-nővéreknek viszont sikerült. Ahogy az első tétel, a Prélude à la nuit elindult, egészen bizonyos voltam benne, hogy valami új hangszert, üvegzongorát vagy cselesztát vagy valami hasonlót hallok, tekergettem is a fejemet, hogy jobban lássam, mi folyik a színpadon, de nem: ez csak Katia volt a zongoránál. Aztán belépett Marielle is, és onnantól a dolog, ha lehet, még elképesztőbbé vált. A testvérpár olyan harmonikus hangzásvilágot teremtett, hogy – bár Marielle-nek még a kezét is láttam – képtelenség volt kihámozni, melyik hang melyik zongorából jön. Mindezt úgy, hogy közben a darab belső rétegei, egységei jól hallhatóan el is tudtak különülni egymástól. Egyedül az Habanera tételben éreztem azt, hogy egy kicsivel spanyolosabb, a tánckaraktert kontúrosabban megjelenő megközelítés jobban esne, de franciás finomsággal is nagyon jó volt.

Szünet után következett Igor Stravinsky Sacre du printemps című művének a szerző által elkövetett kétzongorás átirata. Elkövetett, mondom, és ez talán nem csak modorosság: a két zongora nem nagyon tud olyan színes és komplex módon megszólalni, mint egy zenekar, így hiába, hogy a szerző maga vezette át művét a két klaviatúrára, nekem időről-időre elfáradt a darab, pedig a nővérek teljes erőbedobással dolgoztak, és kihozták belőle, amit lehetett. Föltehetőleg egy csomó mindent egyszerűen nem tudtam meghallani, mert az ütőhangszer-szerű, dús zongora-akkordok mellett nem igazán emelkedik ki az azonos regiszterben szóló zongora-dallam. A darab áttetszőbb, tágasabb területein azonban az előadók virtuozitása és zeneisége átütő eredménnyel járt, és a testvérek még a zaccosabb területeket is nagyon feldobták energikus, fáradhatatlan játékukkal. Kifejezetten emlékszem, hogy a kezüket nézve az én kezem nagyon gyorsan elfáradt – ők azonban gond nélkül váltottak a dübörgő ösztönvilágból az éteri lebegésbe és vissza, ahogy a darab megkívánta.

Két ráadást is kaptunk, Philip Glass Four movements (Négy tétel) c. darabjának utolsó, 4th movement (Negyedik tétel) c. – hát, negyedik tételét, amely a szerző minimalista stílusának összes védjegyét felmutatta, és ugyancsak kellett benne zongorázni, valamint Stravinsky Valse című négykezes darabját. Mindkettőben, mintegy levezetésképpen, újra megmutatták, amit előtte már a főműsorban kibontottak: színeket, finomságokat, érzékenységet, de energiát, robbanékonyságot és erőt is. Azt figyeltem még meg, hogy egyfajta kortalanság is jellemző a játékukra: a hosszú évek profi munkája alatt felgyűlt tapasztalatok összetettsége és elmélyültsége szerves egységet alkotott a lendületükkel és erejükkel, ami fiataloknak is becsületére válna, nemhogy túllépve a hatvanat. És – ami ugyan nem zenei kérdés, de az est fényét emeli – színpadi jelenlétüket valami nagyon kedves, közvetlen, hogy magamat ismételjem: franciásan hanyag elegancia jellemezte végig, nem nagyon zavartatták magukat a közönség vastüdőt otthonfelejtő tagjaitól vagy a színpadi ajtók sajátos működésétől sem. Kijöttek, meghajoltak, muzsikáltak. Csodás volt.

A közönség pedig – köhögés ide vagy oda – ezt kirobbanó vastapssal és hatalmas ovációval honorálta. Vagyis, mit beszélek: honoráltuk, hiszen én magam is hagytam, hogy elragadjon a lelkesedés, és nagyon szívesen ünnepeltem a Labèque-nővéreket, a zenéjüket, az egész estét. A Playliszt olvasóinak pedig az a jelentenivalóm, hogy az esti gynæcologia-gyakorlat elmaradt, hibák nincsenek. Öröm van.

Czinege Ádám