playliszt

A ráadások átszellemíthetik, avagy prózai őszinteséggel: jótékonyan elfeledtethetik a korábban hallottakat, ahogy egész koncerteket is rossz szájízűvé tehetnek. Hegedűs Endre csütörtöki zenekari zongoraestjén a két tendencia egyszerre érvényesült.

A 19. század leghíresebb zongoraversenyei közül kettőt, Beethoven 4. G-dúr koncertjét és Grieg a-moll versenyművét hallhatta a közönség. A szólista saját bevallása szerint 61 évesen erre az alkalomra tanulta meg a bécsi mester utolsó előtti zongoraversenyét. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem azonban nagynak bizonyult, nemcsak a közönség gyér száma miatt, hanem mert hatásos tuttik és drámai szólókadenciák is elvesztek az óriási teremben. Ha már a hangversenytérnél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a zongorista, az első hegedűsök és a csellisták tisztes távolban ültek a közönségtől, így kevésbé keltett zsúfolt hatást a színpad, és az első sorokban ülők is kiegyenlítettebb hangzást élvezhettek.

Hegedűs Endre minimális csukló- és könyökmozgással szólaltatott meg telt akkordokat, látványos futamokat, trillákat. Deák András viszont helyenként szokatlanul szögletesen, széles karmozdulatokkal vezényelte a Duna Szimfonikus Zenekart.

A Beethoven-zongoraverseny előadását nemes kiegyensúlyozottság, vagy, ha úgy tetszik, merev kimértség jellemezte. A művészek több kontraszttal, helyenkénti fanyar játékossággal színesíthették volna az interpretációt. A szólózongora és a zenekar finom, légies hangszínnel lépett be, a második téma is csak enyhén vált fájón dalolóvá. Hegedűs Endre bátrabb sforzatókkal, a vonóskar látványosabb érzelmi intenzitással is megörvendeztethette volna a közönséget. A második tételben a zongora és a zenekar párbeszéde sem volt drámaian kellőképp kiélezett: a kérlelhetetlen zenekari anyag mintha már feloldódott volna a szólóhangszer könyörgésében. A zárótétel rondótémája inkább katonás volt, mint táncos.

Grieg zongoraversenyét élettelibb előadásban hallottuk, mint Beethoven koncertjét. A második tételben a szólóhangszer lebegő belépése, a zárótételben a rusztikus súlyok tették gazdagabbá a hangzást. Hegedűs meglepően puhán szólaltatta meg a zongoraszólam híres, szenvedélyes nyitófrázisát, amelyre később az első csellista komikusan széles vibratója felelt. A fuvolaszólók mindig kimunkáltnak tűntek, a kürtszólam ellenben néha alacsony volt.

Miként a cím is sejteti: a ráadások tartogatták az igazi meglepetéseket. A koncert végén úgy érezte az ember, hogy Hegedűs Endre emlékezetesebb szólóestet adhatott volna, mint zenekari hangversenyt. Elsőként Grieg Esküvői nap Torldhaugenben című zongoradarabját játszotta, a tízkötetes Lírikus darabok című sorozat leghíresebb, látványos, szívmelengető, és ahogy Karinthy mondaná, sch-val „népiesch” művét. A második ráadás volt a koncert legemlékezetesebb pillanata, Chopin b-moll noktürnje az Op. 9-es sorozatból. A szólista Chopin-specialistaként állt a közönség elé: gazadag, változatos hangszínekkel, merész agogikával játszott, a kompozíció mégis egységes maradt, nem vált sem szalonzeneszerűvé, sem zavarba ejtően intimmé, csak megrázóan érzékennyé. Az utolsó ráadás, Liszt 15. Magyar rapszódiája, a Rákóczi-induló parafrázisa azonban összetörte a varázst: túlzottan hatásvadász gesztus volt és sch-val „magyarosch”.

Merényi Péter