playliszt

Még nem jártam olyan múzeumi tárlaton, ahol Szinyei Merse Pál összes portréja vagy Rembrandt tájképei címen minden festményt kifüggesztettek volna. Az életművek köré rendeződő kiállításokon más kortárs festők képeit is láthatjuk, a tematikus tárlatok pedig több iskolát, korszakot is felölelhetnek. A klasszikus zenei életben viszont egyre több összkiadás-jellegű koncertet szerveznek: egy szerző adott műfajú vagy meghatározott előadói apparátusra írt valamennyi kompozícióját előadják egy este. A Zeneakadémia is meghirdetett egy hangversenysorozatot Összkiadás élőben címen.

Ebben a szériában került sor Andrej Baranov (hegedű) és Lajkó István (zongora) szombati koncertjére is, ahol Prokofjev összes hegedű-zongoraműve elhangzott. Azonban mintha egy hangzó összkiadás függelék-kötetét lapozgattuk volna: a három kompozíció közül mindössze egyre tekinthetünk úgy, hogy hegedűre és zongorára írta a mester (I. f-moll szonáta), a másik kettő korábbi művek átirata erre az apparátusra.

Már a 19. század elején rendeztek szerzői esteket, viszont sokféle műfaj (nyitány, szimfónia, versenymű, ária, dalok) és különböző átiratok tették változatossá ezeket a koncerteket. A 19–20. századi nyomtatott összkiadások mintájára jelentek meg azok a hangfelvételek és koncertműsorok, amelyek egy szerző és műcsoport teljes bemutatását tűzték ki célul. Ezek segítségével — hogy Lajkó István nyilatkozatát idézzük — az életmű „minden szeglete felfedezhető”. Az ilyen koncertek azonban még inkább intellektualizálják és szubkulturálissá teszik a „komolyzenei” hangversenyéletet. A vegyes műsorok befogadhatóbbak, a többféle stílus, műfaj, előadói apparátus gazdagabb élményt nyújt, akár egy hagyományos nyitány–versenymű–szimfónia felépítésű koncert esetében is. Bár ifjú bölcsészként el kell ismernem: nem feltétlenül hasad meg kis szívem, ha egy előadást zenetudományszag leng körül.

Az f-moll hegedű-zongoraszonáta megformálása nagy felületekben haladt: inkább ezek karakter- és hangszínbeli különbsége volt érdekes, kevésbé belső megformáltságuk. Baranov a legtöbb hangot egyesével, súlyosan szólaltatta meg, a vibratókat néhol túl szélesre játszotta. A harmadik tételben érdekes effektusnak lehettünk tanúi: a hatalmas hangmagasság-ingadozásban elveszett a zenei hang. Hasonlóan látványosan használta ki Baranov a sul ponticello hangszínét is. (Ennél a játékmódnál a húrtartó-lábhoz közel helyezik a vonót.) Lajkó játékának kapcsán is a harmadik tételt emelném ki: a sok helyen Lisztre emlékeztető zongoraletét elején finom dinamikával szólaltatta meg a romantikus hangvételű bolyongás-témát.

Mivel az Öt melódiát eredetileg énekhangra és zongorára írta Prokofjev, azt hittem, hogy az előadás élni fog a hegedű és az emberi ének hangszínei közötti játék lehetőségével. Végül azonban egy hegedű-idiomatikus interpretációt hallottunk. Érdemes megemlíteni, hogy az ötödik „dal” eleven játékossága a koncert egyik legszebb, áradó csúcspontjába torkollott.

Talán a D-dúr szonáta szolgált a legtöbb meglepetéssel, a közönség is ezt a művet fogadta a leglátványosabb elismeréssel. Az első formájában fuvola-zongoraszonátaként publikált mű egyáltalán nem tűnt átiratnak. Az f-moll kompozícióval szemben Baranov a klasszikus-romantikus hagyományt követve frazeált, lélegzett, idomulva a szonáta neoklasszikus ethoszához. A második tételben Lajkó játékosan szólaltatta meg a scherzo táncos, energikus témáit, a zárótételben viszont talán több iróniával fűszerezhette volna a banálisan tonális témát.

A Magyarországon delikátnak tekinthető műsor után meglepően populáris darabot hallottunk ráadásként: Rimszkij-Korszakov Dongó című művét a Mese Szaltán cárról című operából — természetesen hegedű-zongora átirat formájában. A közönség felszabadult sóhaja jelezte, hogy az összkiadás-koncerteket a hallgatóság nagy része nem kritikusi jegyzetfüzettel az ölében és két szemüveggel az orrán hallgatja végig.

Merényi Péter