playliszt

Habár széles körben kedvelt operáját, a Sába királynőjét emlegetve szinte nincs is olyan, kinek ne jutna eszébe egyből Goldmark Károly neve, a 19. században élt komponista valós repertoárja sajnos alig ismert manapság. A magyar és osztrák gyökerekkel egyaránt rendelkező szerző életművének egy évszázad elteltével csupán főbb darabjai maradtak benn a zenei köztudatban, sok kompozíciójáról pedig egyáltalán nem készült még felvétel sem. A komponistára a tavalyi emlékév hívta fel hosszú idő után először a figyelmet, felidézve néhány, már-már megporosodott művet.

A Zeneakadémia Solti Termében megrendezett február 23-i hangverseny koncepciójának alapvető célja Goldmark kevésbé ismert szerzeményeinek bemutatása és népszerűsítése volt. Az előadók egy átfogóbb képet igyekeztek adni a zeneszerző alakjáról, ezért kamarazenéjéből szélesebb spektrumban, több műfajból válogattak: a műsoron szerepelt zongora négykezes, trió, csellószonáta és énekdarab is. Különösképp szimpatikus volt számomra, hogy a koncert ötletgazdája, Hlavacsek Tihamér – aki egyébként már régóta részletesebben is foglalkozik a zeneszerző életművével – a koncertet követően egy rövid beszélgetés erejéig még visszatért a színpadra, hogy az érdeklődők számára Goldmarkról kialakult véleményéről és hozzá kötődő megfigyeléseiről meséljen.

Goldmark stílusát egészen különleges hangzásvilág jellemzi, mely egyértelműen romantikus, s közben mégis valami sokkal távolibb: hangnemi fordulatai és harmóniái helyenként kifejezetten kor-idegennek hatnak, mégsem rugaszkodnak el igazán a stílustól. (A Sába királynője bevonulási indulójának átiratában pl. a virtuóz dallamanyagot egészen bartókos modorú karakter szakítja meg.) Ez az egyik oldalról sokszínű zene azonban másfelől rendkívül szerényen bánik a harmóniák ritmikai szövetével és a zenei ötletekkel. Míg a művekben a zeneszerző gyönyörű lírai fordulatokat és érzelmi tetőpontokat fest meg, ezeket többnyire túlságosan sematikusan kezeli, és variációs eszközökkel szinte egyáltalán nem él: sem ritmikailag, sem dallamilag nem változtat igazán az eredetileg bemutatott karaktereken vagy témákon, és az átvezetési szakaszokat sem ötvözi friss zenei anyaggal.

A hangversenyt Goldmark saját, a Sába királynőjének egy részletéből készült négykezes zongoraátirata indította Hlavacsek Tihamér és Lajkó István előadásában. Mindkét művész finom, de határozott billentéssel szólaltatta meg a kompozíciót, nagyon részletesen ügyelve az apró artikulációkra. Mégis úgy éreztem, mintha valami visszatartaná őket: a mű egésze helyenként némileg nehézkesen állt össze. Ennek valószínűleg a kompozíció két szembenálló témája – egy indulószerű, feszesen lüktető homofon anyag és egy dallamosabb, virtuóz skáladarabokból táplálkozó mozgás – lehetett az oka, melyek rengetegszer térnek vissza a zenei folyamatban, s alig keverednek friss zenei anyaggal. A darab ennek következtében kicsit túlfutja a benne kiaknázható dallami lehetőségeket, s míg dinamikailag túl nagy elvárásokat támaszt az előadókkal szemben, hogy mindig újra és újra, kicsit máshogy tálalja a már hallottakat, addig ritmikailag alig enged szabadságot.

A koncerten ezt követően válogatott dalokat halhatott a közönség, melyek kapcsán a művészek külön kérése volt, hogy azok megszakítás nélkül hangozhassanak el. Így a más-más ciklusból származó művek esztétikailag csokrot képeztek, melyben a dalok egymás összefüggésében bontakoztak ki. Ezek közt azonban nemcsak Goldmark szerzeményei, hanem kortársa, Brahms művei is elhangzottak. A két zeneszerző összepárosítása elsőre furcsának tűnhet, azonban nagyon is megalapozott: Brahms nyelvezete ugyanis erőteljesen átitatja Goldmark zenei munkásságát, így a két komponista egymás mellé állításával kortárs viszonylatban is képet kaphatunk Goldmark alakjáról. (Ugyanígy kapcsolódott Schubert is az est tematikájához, kinek érzékeny drámaisága és lírai dallamszövésének hatása szintén felfedezhető Goldmark dallamainak harmóniai felrakásaiban.)

A dalokat Wiedemann Bernadett adta elő gyönyörű mezzoszoprán hangon, mely hihetetlen természetességgel töltötte be a teret. Míg sötét, mély színezetű énekhangja az alsó regiszterekben épphogy visszafojtott, szenvedélyes hévvel szólalt meg, a felső magasságokon gazdag vibratókban tört ki. Szép, lágy hangon énekelte Goldmark finom, egészen schuberti gesztusait, s gondosan kontrollált felhevültséggel szólaltatta meg a legnagyobb fájdalmakat. Előadásával kapcsolatban az egyetlen bánatom a kedvezőtlen akusztika volt, mely a színpad felé rekesztette be a hangot, előnytelenül kiemelve az énekes vibrátóit, de elnyelve az egészen halk dinamikákat.

Minden nyitottságom ellenére a koncert egyetlen élvezhetetlen kompozíciója Goldmark F-dúr gordonka-zongora szonátája volt. Ez azonban egyáltalán nem róható fel az előadásnak, annál inkább magának a zeneműnek. Rohmann Ditta játéka ugyanis rendkívül puha, helyenként egészen selymes, míg máshol erőteljes és tónusban gazdag volt, melyet rendkívüli rugalmassággal kísért vagy éppen kontrasztált Lajkó István zongorajátéka. A darab azonban egyáltalán nem kedvezett az előadóknak: a két szólam belépéseivel és dinamikáival gyakran inkább akadályozta egymást, mintsem erősítette vagy ékesítette volna. A téma számtalan újraindulása és kényelmetlen belépése nem egyszer szétzilálta a zenei folyamat belső kohézióját, s helyenként a kíséretben előírt artikuláció hátráltatta a szólók megfelelő kibontakozását.

Az estet Schubert kései kamaraműve, az 1827-es B-dúr trió zárta. A kompozíciót Banda Ádám, Rohmann Ditta és Hlavacsek Tihamér szólaltatta meg erőteljes, szenvedélyes hangvétellel, dallamos passzázsokkal és virtuóz skála-futamokkal. Habár az akusztika sajnos itt is sokat elnyelt a hallgatói élményből, a trió csodálatos játékán mit sem csorbított: a zenészek kétségtelenül méltóan búszúztatták el a közönséget.

Bokor Lilla

fotók: Zeneakadémia / Kasza Gábor