playliszt

(A cikksorozat első két része itt és itt található.)

A Sába királynője 1980-as felvétele sem nyitotta meg a Goldmark-operák hangfelvételeinek sorozatát. 2009-ben viszont igazi ínyencség került a lemezboltokba, a Merlin című Goldmark-opera teljes hangfelvétele a Hänssler és a BR Klassik koprodukciójában.

Goldmark második operája, a három felvonásos Merlin tíz évvel követte a világsikert eredményező Sába királynőjét. Ősbemutatójára 1886. november 19-én a bécsi Hofoperben került sor, a korszak legnagyobb énekesei – többek között Hermann Winkelmann és Amalie Materna – előadásában. A mű nagy sikert aratott, amit az is mutat, hogy Ferruccio Busoni a bemutatót követően terjedelmes virtuóz operaparafrázist írt a Merlin témáira (Trascrizione di concerto sopra motivi dell’opera „Merlino”). Az operát már 1887-ben bemutatták New Yorkban, Hamburgban, Drezdában és Budapesten is. A Magyar Királyi Operaházban 1887 és 1899 között húsz alkalommal játszották, s bár 1905-ben tervezték az 1904-es új változat színrehozatalát, ez végül nem valósult meg. A 2009 áprilisában Bad Kissingenben készült hangfelvételen az 1886-os első változat („Urfassung”) hallható.

Goldmark első két operájában a 19. század második felének két divatos témáját dolgozta ki, úgy is fogalmazhatnánk, hogy két romantikus „menekülési útvonalat” is kipróbált. Az egyik az egzotikum felé vezette az operaszerzőket (Carmen, Aida, Lakmé, Sába királynője, hogy csak a legismertebb példákat említsük), a másik a középkorba, a kerekasztal lovagjainak világába. Wagner – közelebbről a Lohengrin, a Trisztán és Izolda és a Parsifal – nyomán számos középkori témájú opera keletkezett Artúr királyról, Lancelotról, Iweinről és más hős lovagokról, ezek nagy része azonban eltűnt az operatörténet képzeletbeli színházának süllyesztőjében. Merlin alakja többeket is megihletett: Philipp Rüfer, Isaac Albéniz és Felix Draeseke is írt Goldmarkon kívül Merlin című operát. Az Albéniz-opera első teljes előadásán Marton Éva is közreműködött, ennek DVD-felvétele hozzáférhető, adatai: BBC/Opus Arte DVD OA 0888 D. Íme egy összefoglaló az előadásból:

A zenetörténészek szerint nem véletlen, hogy Goldmark éppen 1882-ben – a Parsifal bemutatójának évében – kezdett el dolgozni az operán. A Merlin zenéje teljesen más, mint a Sába királnyőjéé, ebben az operában Goldmark egyértelműen a Wagner által kijelölt útra lépett. Ez már az opera legfontosabb visszatérő motívumait felvonultató nyitány legelső hangjainál nyilvánvaló. Először a (kezdetben) Merlin szolgálatában álló démon témáját halljuk a harsonákon, majd Morgana, a vizek jós tündére (Erda távoli rokona) dallama, valamint Viviane és Merlin szerelmi kettősének részletei szólnak számos variációban, melyek a 3. felvonás gyászindulójába torkollanak.

Goldmark így emlékszik vissza a Siegfried Lipiner által írott szövegkönyvre: „Az újszerű poétikus anyag izgatott; a szövegkönyv különféle változtatásai és átdolgozásai után munkához láttam.” A Parsifal és a Merlin dramaturgiai hasonlóságai szinte tálcán kínálják a feltételezéseket azzal kapcsolatban, hogy vajon miket változtathatott Goldmark a kézhez kapott szövegkönyvön. Az első felvonásban akárcsak Klingsor Kundryt, Merlin a neki szolgáló, de szolgálni nem akaró démont küldi csatába, a démon még meg is átkozza a keresztet. A második felvonásban a viráglányok juthatnak eszünkbe, amikor a csodakertben megjelennek Viviane körül a légi, vízi és földi tündérek. Ez a felvonás ugyanakkor a Trisztán és Izolda lenyomatát is hordozza, hiszen a két főszereplő hosszú szerelmi kettősét árulás és a tenor főhős bukása követi. A harmadik felvonás fő mozgatórugója a megváltás-tematika – melynek ebben a verziójában a lelkét a démonnak felajánlott hőst a szerelmes nő halála váltja meg – ismét Wagner hatását mutatja. A hős halála utáni gyászindulóban pedig a Götterdämmerung gyászindulójára ismerhetünk:

Az ősbemutató után Goldmark így írt levelében Wilhelm Jahnnak, a bécsi Hofoper igazgatójának: „Egy barátom egyszer ezt mondta: »egy operát megírni könnyű, egyszer csak összejön. Na de előadni! Az más kérdés.” Nem véletlenül idézte ezt a mondatot Goldmark, a Merlin előadása ugyanis igen nagy feladat elé állítja a művészeket. Már a szerepek karakterizálása sem könnyű. Merlin, a mondavilággal ellentétben, az operában nem elsősorban Artúr király tanácsadója, sőt furcsa módon (azazhogy inkább az operai szereptípusokhoz alkalmazkodva) inkább úgy tűnik, mintha a bariton Artúr király lenne idősebb. A tenor Merlin egyfajta dalnok-jós-hős lovag („Seher, Barde, Held”), szolgálatában tart egy démont, aki viszont szabadulni szeretne ebből a szolgaságból, és csúnyán tőrbe is csalja a hőst. A harmadik felvonásban a hős megkötözve szenved, mert nem tud segíteni a harcban gyengén álló Artúr királyon. Ki itt az erős? A démon? Vagy Viviana, az életét is feláldozó, mindenkinél erősebb szépséges vadászleány? S persze jelen van a mindenkinél okosabb is: Morgana, a vizek jós tündére (Erda távoli rokona), aki előbb a démonnak árulja el, hol sebezhető Merlin, majd Vivianénak, hogyan menthető meg a hős. Lehet, hogy az opera értékelői szerint mindez dramaturgiai hibák eredménye, az azonban biztos, hogy a megjelenítésükhöz nagyon jó előadók kellenek.

A CD-ken szereplő énekesek teljesítménye sajnos nem egységes. Robert Künzli (Merlin) hangszínét tekintve ideális Wagner-hős, szövegejtése is kitűnő, azonban időnként bántóan hamis. Szólama persze rendkívül nehéz. Ez ugyanakkor nem indokolja azt, hogy a második felvonás „Mein Heiligtum…” kezdetű monológjában szinte mást énekel, mint ami a kottában áll. Párja, Anna Gabler (Viviane) szintén szép hang birtokosa, azonban azt túlságosan „éneklésre” akarja használni. A wagneri deklamáció nem feltétlenül az erőssége, ez kiváltképp ott válik zavaróvá, amikor a kottában kiírt, de nyilvánvalóan effektust kívánó nevetést a kottának megfelelő hangokon énekli. A legkevésbé éppen az egyik legfontosabb karakter, a démont megszemélyesítő Frank van Hove tetszett. Hangszíne nem elég szép, előadása nem eléggé karakteres, nem eléggé sötét. Sem átkozódása, sem triumfálása nem tud illúziót kelteni. Előadása – a szerep kívánalmaival ellentétben – nehézkes, nem tud főszereplővé válni. Ez különösen azért kár, mert az operában valójában ő mozgatja a szálakat.

A Morganát éneklő Gabriela Popescu althangja kifejezetten szép, viszont a szövegmondása nem kielégítő. Énekhangjának használata ugyanakkor illúziót kelt, valóban Erda-szerű figurát teremt vele. Sebastian Holecek Artúr királyból (az operában latinosan, „Artus” formában írva) kissé sablonos, valahol a Tannhäuser Hermann őrgrófja és a Sába királynője Salamon királya között helyet foglaló alakot formál. A többi, kisebb szerep előadói Brian Davis (Lancelot), Daniel Behle (Modred), In-Sung Sim (Glendower), Michael Mantaj (Gawein) és Werner Rollenmüller (Bedwyr) jó együttes összképét keltik. (A szereplők neveit végigolvasva érdemes idézni Goldmark jó humorra valló megjegyzését a Merlin sikere utáni évekről: „A Merlin után […] elárasztott a szövegkönyvek áradata, de szinte egyik sem játszódott az északi szélesség 70. foka alatt, és kiejthetetlen nevek sorakoztak bennük.”)

A felvétel karmestere Gerd Schaller, s már az is mutatja a darabban való elmélyülését, hogy ő írta a kísérőfüzetben olvasható zenei és tartalmi ismertetést (még azt is tudja, hogy a zeneszerző nevét eredetileg „Károly” formában írták). Vezényletével a müncheni székhelyű Philharmonie Festiva valóban wagneri színeket hoz ki a partitúrából.

Összességében egyáltalán nem lehetünk elégedetlenek a Merlin hangfelvételével – inkább örülhetünk, hogy egyáltalán létezik. A házi tücsök, A hadifogoly, a Götz von Berlichingen és a Téli rege a mai napig nem került teljes terjedelmében rögzítésre, nem hozzáférhető a hallgatóság számára. S éppen a Merlin hangfelvételének alapján bátran kijelenthető, hogy a keszthelyi születésű zeneszerző operái nem érdektelenek. Goldmark operáinak hangfelvételeit bemutató sorozatunk végére érve ugyanakkor csak reménykedni tudunk. Reméljük, hogy a Goldmark-évforduló alkalmából felelevenített operák repertoáron maradnak, s esetleg újabb bemutatókat, netán újabb teljes felvételeket eredményeznek. Addig is hallgassuk azt, ami hozzáférhető.

Szabó Ferenc János