playliszt

Emmanuel Chabrier, a kiváló francia wagneriánus zeneszerző művei közül elsőre talán az España című zenekari rapszódia juthat eszünkbe. Más? Nemigen. Maurice Ravel À la manière de Chabrier című zongoradarabja mutatja, hogy egykor mennyire ismert volt a francia szerző és manírjai, napjainkban azonban a ritkán játszottak közé tartozik. Pedig csak a zenés színpad számára 11 művet alkotott, köztük egy befejezetlen, Hunyadi Jánosról szóló négyfelvonásos operát (Jean Hunyade). Ezek között negyedikként foglal helyet a L’Étoile című háromfelvonásos vígopera, melyet 1877. november 28-án játszottak először Párizsban, Offenbach színházában, a Bouffes-Parisiens-ban. A műből egyetlen teljes felvétel létezik, melyet 2016-ban újra kiadott a Warner Music az Erato márka The Home of Opera sorozatában.

A szüzsé nem egyszerű: I. Ouf király (tenor), egy kitalált birodalom uralkodója minden évben nyilvános kivégzéssel ünnepli születésnapját. Az aktuális születésnap közeledtével egy szemtelen házaló, Lazuli (nadrágszerep) a kiszemelt áldozat, ugyanis ő – miután ismeretlenek álmából felcsiklandozták, és első látásra beleszeretett egyik „támadójába” (Laoula, szoprán) – szerelmi bánatában hangos „pokolba a kormánnyal” felkiáltással pofon vágta a királyt. A helyzetet az udvari asztrológus „menti meg”, figyelmeztetvén Oufot, hogy csillaga oly közeli kapcsolatban áll Lazuliéval, hogy ha Lazuli meghal, a király egy napon belül követi őt. E jóslat hatása felemelő: a kivégzést elhalasztják, s Lazulit a királyi palota minden tagja kötelező dédelgetéssel veszi körül (miközben ő bosszankodik, hiszen szívesebben meghalna, mintsem Laoula nélkül éljen).

A második felvonásban Lazuli és Laoula végre találkozhatnak, el is iszkolnak a palotából, és már egy csónakban ülve eveznek messzire, amikor egy félreértés következtében utánuk lőnek. Laoula egyedül tér vissza, Lazulit nem találják. Ouf kétségbeesik – az udvar persze nem, ehelyett inkább egy kánkánt táncol –, majd két adag Chartreuse elfogyasztása után visszaállíttatja az órákat, hátha ezzel még időt nyerhet. Az asztrológus ugyanakkor elfelejti visszaállítani az óráját, amely egy nap elteltével üt – Ouf pedig meglepetten tapasztalja, hogy még életben van, ugyanis Lazuli sem halt meg (bár a csónakból a vízbe esve azért némi nyugtalanító megfázást összeszedett). Az uralkodó örömében áldását adja az ifjú párra, Lazulira és Laoulára (s boldogan él, amíg meg nem hal – Lazuli).

A történet összefoglalva alig valamit adhat vissza a művet át- és átszövő nyelvi és zenei humorból, helyzetkomikumból. Már a zenei számok közt is rengeteg szellemes kikacsintást találunk. A szereplők nevei sorra beszédes nevek: Ouf király (ejtsd: Uff) asztrológusa a keleti homokviharra emlékeztető Siroco, Lazuli egy – magyarul Lazurit néven ismert – ásvány neve, de találkozhatunk Tapioca, Oasis, Aloès és más különleges nevű szereplővel (személyes kedvencem Hérisson de Porc-Épic, aki a tarajos sül és a sündisznó között félúton foglal helyet). Az első felvonásban csiklandozó trió, a másodikban csókkvartett, míg a harmadikban „Green Chartreuse kettős” kapott helyet, s nem lehet nem észrevenni a „Couplets de la Rose” utalását Mozart Figarójának Rózsaáriájára, vagy éppen azt, hogy a lelkes wagneriánus Chabrier „Romance de L’Étoile”-t ír a partitúrába, amikor Lazuli a szerencsecsillagához énekel. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy Stravinsky apró mesterműnek tartotta a L’Étoile-t, s Debussy és Ravel is kedvelte (Debussy kedvenc jelenete az uralkodó és udvari asztrológusának bel canto duettet parodizáló ivókettőse volt).

Kevéssé ismert a mű, de korántsem mondhatjuk, hogy nem játszott alkotás. Az ősbemutató utáni évben már külföldön is játszották, 1890-ben elérte New Yorkot (The Merry Monarch címmel). Az első világháború előtti népszerűségét mutatja, hogy bár a zeneszerző halála után jelentősen átírták, 1909-ben „újra” elővették az eredeti partitúrát. A két világháború között is játszották Párizsban, egyik legjelentősebb felújítására 1941. április 10-én, a németek által elfoglalt francia fővárosban került sor, ahol nem kevés élcelődésre adhatott okot a gyenge, befolyásolható uralkodó és a már említett „pokolba a kormánnyal” felkiáltás. Párizsban 1984-ben és 2007-ben is felújították, de a darab újra elindult külföldre is: 1991 óta számos európai és amerikai városban bemutatták, a New York City Operában két produkciója is ment, 2014 októberében a Holland Nemzeti Operaház, míg 2016 elején a londoni Covent Garden tűzte műsorára.

Bár napjainkban nem játsszák itthon, nem minősülne magyarországi bemutatónak, ha a L’Étoile mégis színpadra kerülne. 1878-ban (az ősbemutató után egy évvel!), az alig néhány éve megnyílt Népszínház első operettújdonságaként hirdették A csillag című operettet. A sikere nem volt nagy, Verő György, a Népszínház történetírójának jellemzése szerint „hulló csillag: pompás szöveg, gyönge zene.” A gyöngének talált zenét – akárcsak Londonban 1899-ben – átírták, és 9 év elteltével, 1887-ben Bátor Szidor és Hegyi Béla közös, Uff király című operettjeként mutatták be ugyanebben a színházban. A krónikás szerint e szelídített alakján már gond nélkül kacaghatott a budapesti közönség.

A vizsgált dupla CD-n a mű első teljes(nek mondott, de valójában néhány szerencsétlen húzással csonkított) hangfelvétele hallható. Ezt hallgatva nehezen érthető, miért találtatott gyöngének az operett zenéje Budapesten. Kellemes, szórakoztató, igazi nemes „könnyűzene”, a szó offenbachi értelmében. A lyoni Nemzeti Operaház társulata – melynek 1984-es bemutatója után egy évvel készült a felvétel – ennek megfelelően is tálalja a muzsikát. Az énekes előadók tartózkodnak a ripacskodástól, kiválóan alakítják szerepüket, a zenekar pedig ritkán hallható áttetszőségével és könnyedségével lepi meg a hallgatót.

Az áttetsző hangzáson persze nem kell csodálkoznunk, hiszen a produkció karmestere John Eliot Gardiner. A barokk zene kiváló tolmácsolójának nem ez az egyetlen kirándulása a könnyű műfaj felé: Messager Fortunio című operettjéből is készített hangfelvételt, de van komplett Lehár Ferenc-albuma is. Tudva azt, hogy Nikolaus Harnoncourt két Strauss-operettet is lemezre rögzített, és két alkalommal vezényelte a bécsi újévi koncertet, felmerül a kérdés: talán pihenésnek, kikapcsolódásnak szánják a korhű előadásmód elszánt harcosai az ilyen kitérőket? Vagy inkább a „korhű” előadásmód egy más közegen való kipróbálását tűzték ki célul ilyenkor, megmutatni próbálván, hogy az operettet lehet „nemesen” is előadni? A L’Étoile esetében ez megvalósult. Talán nemcsak az operett műfajának rajongótábora hallgathatja élvezettel a Gardiner irányítása alatt megszülető könnyed zenei világot.

S nemcsak a zenekar, hanem az énekesek is kiválók. Ennek ékes példája, hogy Ouf és Siroco harmadik felvonásbeli ivóduettjében a királyt alakító tenorénekes (Georges Gautier) nemcsak paródiáját adja az olasz bel cantónak, hanem – a paródia lényegeként – el is tudja énekelni azt megfelelő módon, így méltó párja a Sirocót kiválóan éneklő Gabriel Bacquier-nak. A leginkább mégis a Lazulit éneklő Colette Alliot-Lugaz ragad magával, tőle kapjuk a legszínesebb, a líraitól a sértődöttön keresztül a vidám karakterekig ívelő interpretációt. A kiemelteken kívül ugyanakkor az egész együttesre is igaz, hogy valóban együttesként, egyenletesen kiváló színvonalú előadást nyújtanak.

Egyedül a színpadi szituáció hangzó megjelenítésével kapcsolatban merülhetnek fel kifogásaink. Nehezíti az illúzió létrejöttét, hogy a felvételről hiányoznak a tapsok, s emiatt igencsak lerövidül az idő a jelenetváltásoknál. A pergő francia nyelvű prózai dialógusok megértése különösen nehéz, ugyanakkor mégis ezek azok, amelyek legalább valamennyire segítik elképzelni a színpadi szituációt.

Mindent egybevetve: Gardinerék hangfelvétele valóban érdemes volt az újrakiadásra. A mű a kiváló előadás által leporolva valóban csillagként ragyog, és felkelti a hallgató érdeklődését. Bárcsak hozzáférhetőek lennének a 19-20. század fordulójának magyar operettjei is ilyen minőségű előadásban!

Szabó Ferenc János

Chabrier: L’Étoile

Warner Classics, Erato, 0825646856657 (2CD)