playliszt

Schubert-sorozatot indított a BMC-ben az Óbudai Danubia Zenekar. A három napszak – A reggel, A nappal, Az éjszaka – asszociálta koncerteken a szimfonikus repertoár mellett kamarazenei művek éppúgy szerepelnek majd, mint dalok vagy kórusok. Az első este – akarom mondani „A reggel” – több volt, mint biztató...

A hangverseny első részében egy ismeretlen és egy slágerdarab hangzott el. Az egészen korai, 1811-ben szerzett (Schubert 13-14 éves ekkor) négykezes zongoradarab (g-moll fantázia) után egy zsibbasztóan szép triótétel, az Esz-dúr notturno szólalt meg. Előbbit a bájos Forró Fruzsina (első éves akadémiai hallgató) és Eckhardt Gábor adta elő. Az egy-két évvel később szerzett, valóban zseniális Schubert-kompozíciók fényében ez a fantázia pusztán csak tehetséges, ám azért az feltűnő, hogy az ötletekben kifogyhatatlan Schubert már ebben a korai darabban sem az ötletek sorjáztatását tekinti fő feladatának, hanem egy immanens logika vezérelte, tökéletesen záródó forma izgatja. Tulajdonképpen megdöbbentő, hogy a dinamikus és célirányosan fejlesztett zenei formák egyeduralmának idején – Beethoven kortársaként Bécsében – egy kamasz statikus, önmagára záródó, önmagába forduló formákkal kísérletezik: a zárt univerzumok iránti vonzódás ezek szerint leginkább alkati kérdés lehetett nála. A pszichoanalízis módszereivel biztosan sokat tudnánk erről még mesélni… Forró Fruzsina és Eckhardt Gábor nem merészkedtek (nem merészkedhettek) a mélylélektan ködös-homályos régióiba, éppen ellenkezőleg: a zene minden léptékében plasztikus értelmezésre, a zenei eseménysor átvilágítására törekedtek, ez a fantázia ekként egy rendkívül komoly (talán túlságosan is az) fiatalember portréjává vált.

Eckhardt Gábor

S ha már portré. A koncert első felében Eckhardt nemcsak előadóként vett részt. Műsorvezetőként gondolatébresztően és a sztereotípiákat meghaladva, egyéni ötletekkel és kultúrtörténeti adalékokkal gazdagon meghintve, s nemcsak vetített arcképekkel illusztrálva hozta a hallgatósághoz közelebb a koncert programján szereplő kompozíciókat. Eckhardt a művészetközvetítést irigylésre méltóan eredeti módon és bátran műveli, s olyan fogalmakat is képes elhelyezni az értelmezés horizontján (Pilinszky János hathatós segítségével), mint amilyen az unalom.

Az Esz-dúr notturno – ez az esti zene a reggel a kontextusában – egy végtelenül elnyújtott délelőtti kávézás emlékét (?), vágyképét (?) vetítette elém: a maga tökéletlenségében is képes volt érzékeltetni a megállított pillanat mámorát.

A koncert második részben egyetlen mű, a messzire – Brucknerig, Steve Reichig, Arvo Pärtig – világító „Nagy” C-dúr szimfónia hangzott el. A zenekar épphogy felfér a BMC színpadára, a hangzás épphogy befér a BMC terében, nagyobb koncertteremben talán másfélszer nagyobb vonóskarral adnák elő. Ráadásul a BMC csak a nagyon precíz előadásokat „szereti”, az akusztikai körülmények analitikusan „kegyetlenek”. Mindezek mérlegelése után Hámori Máté vakmerően higgadt és nyugodt tempókat vett az első tétel bevezetőjében, majd a második tételben is. S a felfokozottság érzését keltő gyorsabb tételekben és tételrészekben sem a tempó hajszolásával érte el a kívánt hatást. Már az első tételben feltűnt a vezénylés metrikus léptéke, Hámori dupla vagy négyszeres egységekben gondolkodott, nem hagyta magát befolyásolni a leírás (a partitúra) beosztásától. Igen folyamatos, rugalmas és magabiztos zenélést hallhattunk, és Hámori Máté a fiatal dirigensekre jellemző agilitás és fontoskodás egyetlen tünetét sem produkálta. Értelmezése hamvas és friss volt, a konvencionálisabb megoldásoktól tartózkodó. Szemérmetlenül drámai és hatásosan felépített volt például a második tétel megszakítása: ennyire hangos csenddel ritkán találkozunk.

Hámori Máté

A makulátlan hangzást fétisként imádók biztosan felemlegetnék a pontatlanabb hangindításokat, a dinamikai teraszok kevéssé pregnáns jellegét, megfosztva ezzel magukat a felismerés örömétől: ez a C-dúr szimfónia mérföldkő lesz a zenekar és a karmester, Hámori Máté pályáján.

Molnár Szabolcs

(BMC Koncertterem, szeptember 27.)