playliszt

A szentpétervári zeneszerző és zongoraművész ötvennél is több filmhez írt zenét, minden más műfajnál termékenyebb volt ezen a téren.

Igaz, ez nem volt mindig teljesen önkéntes. A sztálini uralom után, az enyhébb Hruscsov-éra idején visszavonult ugyan a filmipartól, de előtte nagyon kevés lehetősége volt visszautasítani a felkéréseket. Az első és egyben leghosszabb filmzenéje az Új Babilon című némafilmhez készült. Grigoriy Kozintsev és Leonid Trauberg mozija az 1870-es párizsi kommünről szól.

Az Új Babilon sikere után a producerek ismét Sosztakovicshoz fordultak új filmjük, a Magány megzenésítéséért. Sosztakovics népszerű, érthető zenéket komponált, de mindemellett megtartotta a modern, csak rá jellemző hangvételt is. A megírás után a partitúra egy része elveszett, a hiányos részekből Gennagyij Rozsgyesztvenszkij állított össze szvitet.

Az 1930-tól évente általában két-három filmhez is Dmitrij Sosztakovics komponált zenét. Ebből az időszakból A hazafit érdemes kiemelni, 1938-ból. A filmzene leghíresebb részlete a Gyászinduló. Bár nagyon oroszos hangvételű, ha nagyon akarunk, utalásokat találhatunk benne Beethoven Eroica szimfóniájára is. Sosztakovics e dallamot 20 évvel később XI. szimfóniájának egy témájaként is felhasználta.

Sosztakovics filmográfiájának jelentős része muszájból megírt propagandazene volt. E munkák között valóságos felüdülés lehetett számára a népszerű orosz meseíró, Samuil Marsak A buta kisegér című meséjének megzenésítése.

A mesekitérő után következett egyik legfontosabb filmje, a a Bögöly. Ethel Lilian Vojnich regényét egy szabadságharcosról Alexander Feinzimmer álmodta mozivászonra 1955-ben.

Az 1960-as Öt nap – öt éjszaka című filmzene születéstörténetének hivatalos változata úgy szól, hogy Sosztakovics azonnal megírta, amint visszatért Drezdából. A legenda szerint Sosztakovicsot annyira megrázta a lebombázott város látványa, hogy lázban égve megkomponálta a filmzenét, valamint VIII. vonósnégyesét a háború és a fasizmus áldozatainak emlékére.

Az igazság azonban más mutat. A drezdai képtár festményeinek hős katonák általi megmentéséről szóló film forgatására meghívták Sosztakovicsot, aki elborzadt, látván a 15 év kommunista uralom által megnyomorított város romjait. Kétségbeesetten próbált kibújni a zeneszerzői megbízatása alól, de sikertelenül. Érzelmeit beleírta VIII. vonósnégyesébe, amit nyilvánosan ugyan valóban a Háború és a fasizmus, nem hivatalosan viszont a kommunizmus áldozatainak emlékére ajánlott.

Ahogy már írtam, Sosztakovics a kemény uralom alatt nem válogathatta meg, mihez komponál zenét. De 1963 után kicsit enyhült a helyzet. Nem vállalt ilyen jellegű megbízásokat, csak közeli barátainak dolgozott, mint például Grigori Kozintsev rendezőnek, aki Shakespeare Hamlet-jét akarta megfilmesíteni. Az angol eredetit Borisz Paszternak fordította oroszra. A grandiózus filmzene Sosztakovics leghíresebb alkotásai közé tartozik.

1968-ban Kozintsevet felkérték egy másik Shakespeare-dráma, a Lear király megfilmesítésére is. Ő ismét barátjához fordult zenéért. Sosztakovics ekkor már idős és beteg volt, húzódozott a munkától, de a rendező megígérte, hogy ezzel kevesebb dolga lesz, mint a Hamlettel volt. Ez az érv, valamint barátja és természetesen Shakespeare szeretete vette rá Sosztakovicsot, hogy elvállalja a feladatot. A Lear király lett Sosztakovics utolsó munkája a mozivászon számára.

Dmitrij Sosztakovics nagysága az utókor szerencséjére még azt is kibírta, hogy nem mindig akkor és azt komponálhatta, amit akart.

Playliszt