playliszt

Nem is oly rég (2006-ban) a Budapesti Fesztiválzenekar tűzte műsorra Richard Strauss ritkán hallható balettjének (József-legenda) zenéjét, ezúttal a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar szólaltatta meg, a Szegedi Kortárs Balett pedig láthatóvá is tette.

Kuhn Regnier: József és Potifárné (1910)

Az egykori produkcióban – mintha egy opera szövegének feliratai volnának – a balett cselekményét követhettük a kivetítőn. E körülmény némileg felerősítette a zene illusztratív (műfaji szempontból: szimfonikus költemény) jellegét, s talán ezzel függhetett össze az is, hogy mind a kompozíciót, mind az interpretációt kissé harsánynak, sőt mi több: közönségesnek éreztem.  Ezúttal a zene kevésbé uralta az előadás egészét, a meglehetősen gusztusos tánc és a látványosan világított színpadi tér hatékonyan kötette le a nézelődő hallgató figyelmét; arról nem is beszélve, hogy Strauss óriászenekara ezúttal nem a színpadról, hanem a zenekari árokból szólt. Ám csukott szemmel figyelve világos volt, hogy a csillapított hangzás nagyobb részt Kocsis Zoltán karmesteri működésével függhetett össze, aki a zenekari partitúrában meglátta és megláttatta a filigrán vonalak szecessziós rajzosságát. E rajzosság alkalmanként a hangzás tagoltságával párosult, mintha csak egy széles panorámájú sztereófelvétel szólna. Nem láttam be az árokba, de e hatás talán a zenekari ülésrendből is adódhatott. Ez az interpretáció valamivel vonzóbb kompozíciónak mutatta Strauss 1914-ben bemutatott darabját, melyet továbbra is az életmű második vonalához tartozónak érzek. Bő egy órányi tömény zene, csupa-csupa Strauss-allúzió. A zeneszerzőt érezhetően sem József, sem Potifárné alakja nem ragadta magával. Utóbbiban Harry Kessler és Hugo von Hofmannstahl talán egy Saloméhoz hasonlóan érzéki, hisztérikus és fűtött figurát próbált „leszállítani” Straussnak, de e próbálkozás kifejezetten kényszeredettnek hat. Márpedig a József-legenda a „József és Potifárné sztorit” mesélné él, sajnos markáns kontúr nélküli „címszereplőkkel”. Marad a történet szempontjából hosszadalmas és a miliőt komótosan rajzoló – egzotikus színek számára fenntartott – nyitótabló és a transzfiguratív zárókép közé cipőkanállal bepréselt, erotikusra hergelt központi jelenet. Nem biztos ám, hogy a történet ennyire szimpla, de a Juronics Tamás által jegyzett koreográfia – néha kissé homályosan, néha kissé akadozva – mintha csak ennyit akart volna elmesélni.

Guido Reni: József és Potifárné (1631)

A látványt a három emelet magas, hosszú fodrokban aláhulló, fehér, fényáteresztő szuffita határozta meg. A függöny mögé helyezett, különböző színű fényekkel és magával a színpadi világítással dekoratív és igen hatásos színpadképek követték egymást (fény: Stadler Ferenc). A játéktér egyszerre keltette egy sziklatemplom, egy sírkamra vagy egy palota márványcsarnokának illúzióját. A tágas (és üres) színpad és az első emeleti karzat kifejezetten látványos „tömegjelenetek” számára biztosított játékteret. A kosztümök (Bianca Imelda Jeremias) ótestamentumi és egyiptomi motívumokat absztraháltak, csak az Angyal szerepében fellépő Juronics Tamás hatott kissé idegennek középkori lovagra emlékeztető ezüstös mellvértjével. A tánc bizonyos elemeiben emlékeztetett az Orosz Balett (az 1910-es években forradalmian újszerűnek számító) modernista stílusára, egy-egy részletében (mint tánchoz egyáltalán nem értő civil) Vaclav Nizsinszkij (Milicent Hodson és Ken Archer által rekonstruált) Tavaszi áldozat-koreográfiájára is ráismertem. A József-legenda eredetileg ugyanis Nizsinszkij számára készült, nemcsak a címszerepet táncolta volna ő, a tervek szerint Gyagilev a koreográfia megtervezését is rá akarta bízni. Végül a korszak férfi-idolja (szex-szimbóluma) messze elkerülte a produkciót.

2014-ben Horváth M. Gergő táncolta az angyali lelkű ifjút, kissé illusztratív angyalsággal ugyan, de nem hatástalanul. Mint jelenség rám leginkább Zsadon Flóra Potifárnéja hatott, kár, hogy a figura plasztikusabb kidolgozásában a rendezés/koreográfia kevéssé segítette. Nagyszerű volt a „statisztéria” (Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei) és szívesen megnevezném (ha tudnám) az egyik gyerekszereplőt is.

Sawai Chinnawong: József és Putifárné (2004)

A József-legenda nyitányaként (és magyarországi bemutatóként) szólalt meg Richard Strauss 1940-ben írt Japán ünnepi zenéje. Az ötrészes darab (Tengeri táj, Cseresznyevirág-ünnep, Vulkánkitörés, Szamuráj-támadás, Császári himnusz) kifejezetten illusztratív, némelyik szakasza már-már olyan, mintha csak napjaink filmzenetár effekt-bankjából származna – nem mellesleg ezekben a filmzenetárakban nem is oly ritkák az olyasféle fantázianevek, mint Vulkánkitörés vagy Szamuráj-támadás. A kompozíció amilyen könnyen fogyasztható, olyannyira könnyen felejthető is.

Molnár Szabolcs

(Művészetek Palotája, október 13.)