playliszt

Régi tapasztalat, hogy amit látunk, azt jobban is halljuk. Hogy van-e a zenének látható része, az már egy másik kérdés. Hogy lehet-e olyan zenét írni, melyet látni is kell (vagy érdemes): nos, ez nem kérdés.

Az Átlátszó Hang Fesztivál három koncertjén a zene láthatósága sokféle értelemet nyert. Szóba került az akusztikus folyamatok jobb megértése, azaz a zenei jelenségek átláthatósága, értelemmel való felruházása (belátás); a koncertekhez kapcsolódó kurzusukon, beavató előadásokon pedig a sound-painting segítségével látható jelek által váltak a legkülönbözőbb módon keltett hangok akusztikai értelemben rendezett egységekké, néha zenévé is… (A sound-painting – saját definíciómban – egy speciális jelnyelvvel irányított csoportos improvizációs technikát, egyfajta teremtő vezénylést jelent.)

A fesztivál mindezek mellett leginkább a zenei előadás teatralitását emelte a műsor középpontjába, azaz a hangszeres színházat. Itt a zenész egyben színész; itt a hangszer egyben kellék; a fellépő ruha egyben jelmez; a színpadi mozgás akció. Persze ugyanerről van szó egy hagyományos koncerten is. A zongoraművész nemcsak a hangminőséggel juttatja értésünkre, hogy a zeneszerző bizonyára a mennybe vágyott: a jelentőségteljesen plafonra emelt becsukott szemek ugyanezt fejezik ki. És itt van a hegedűművésznő, aki nemcsak ördögi ügyességével bizonyítja, hogy démoni erők birtokában játszik, a tűzpiros nagyestélyi már akkor erről tudósít, amikor még el sem kezdte a darabot. De a kedvencünk a karmester. Koreografált ki- és bevonulása színtiszta ceremónia és színpadi akció.

Ám egy hagyományos koncert mindezt nem tudatosítja, a hatásmechanizmus szempontjából a fentiek csupán járulékos elemek. A hangszeres színházban (röviden: hangszínházban) viszont a tisztán zeneivel egyenrangú komponensek, s ekként a kompozíció szerves részévé, a komponálás során kalkulált és rögzített elemekké válnak. A látvány és a hang (minden hang) együtt jelentenek valamit. A „minden hang” kitétel lényegi: a hangszerek hangja mellett a mozgás, a tevékenység (véletlenszerű vagy szándékos) zöreje egyenrangú része az összhatásnak, s ebből az is következik, hogy bármi hangszerré válhat. A kottapapír zörgése lehet járulékos zaj, de a kottapapír lehet hangszer is.

Január 11–14-ig, három koncerten és egy előadáson (illetve különböző kurzusokon) e problematikát járták körül a szervezők (Horváth Balázs és Gryllus Samu). Négy helyszínen (Zeneakadémia – Solti Terem, FUGA, BMC – Könyvtár, Trafó), több koprodukciós partner bevonásával igen szép számú közönséget mozgatott meg ez a fesztivál.

A záróeseményen a berlini illetőségű Die Ordnung Der Dinge (A dolgok rendje) elnevezésű együttes adta elő közel egyórás (egybefűzött) programját. A műsorlap szerint öt szerző hat különböző hangszínházi darabját láthattuk-hallhattuk, ám ezeket az együttes művészeti vezetője, a zeneszerző Iñigo Giner  Miranda egyetlen dramatikus eseménylánccá kapcsolta össze. Nem történetet mesélt el (vagy ha igen, azt én nem értettem meg), hanem egyszerűen egymáshoz tapasztotta a különböző egységeket, melyek a színpadi környezet révén nagyjából maguktól is összekapcsolódtak volna.

A színpad részben koncertszínpadnak, részben színházi színpadnak tűnt. Voltak székek és kottaállványok, s volt egy zongora. De voltak lufik, olvasólámpák, asztalok, csészék és poharak is. Iñigo Giner  Miranda főleg zongorázott, Daniele Pintaudi (zongorista és színész) a pantomim és az ütőhangszeres játék legkülönbözőbb formáiban gyakorolta magát, miként Vera Kardos (hegedűművész és performer) és Cathrin Romeis (színésznő és csellista) sem kizárólag a hangszerrel volt elfoglalva.

A darabok némelyikét jó lett volna csukott szemmel is meghallgatni, ugyanis azt járták körül, hogy a látvány miként korrigálja, miként deformálja a hallás percepcióját. Az egyikben például a muzsikusok serénységet, akkurátusságot mímelve átrendezték a színpadot. Pakoltak, székeket tologattak, hangosan jártak, valósággal égett a kezük alatt a munka, s mindez bizony zajjal járt. A háttérből azonban felvételről szólt – eleinte csak észrevehetetlenül – egy másféle zaj is. Talán egy vastelepen rögzítették, talán egy gyárban, nem tudom, de semmiképpen sem hasonlított egy hétköznapi rendrakás alapzajához. Amikor már világosan hallható, az ember még mindig a színpadi tevékenységhez kapcsolja. Csak akkor érzi, hogy valami nem stimmel, amikor már a színpadi hangból már lényegében semmit sem hall. A jelenet tökéletesen megvilágítja, hogy gyakran azt halljuk, amit az eszünk elfogad, nincs az értelemtől függetlenített, tiszta hallás.

Egy másik jelenet mintha ennek a fordítottját játszatná el velünk. Egy ebédlő asztalnál ül három ember. Az asztalon tányérok, csészék, bögrék, rendezetlen összevisszaságban (nincs is két egyforma darab). A színész-zenészek kiválasztanak egy tárgyat, amivel lassan „közlekedni” kezdenek az asztalon, mintha egy kisautó volna. Néha nekiütköznek egy másik tárgynak vagy egymásnak, ami természetesen kellemes porcelánzajjal jár. Ha az ember becsukná a szemét, azt hihetné, hogy egy kellemes vasárnapi ebéd alaphangját hallja. Aztán a tárgyak egyre nagyobb sebességre kapcsolnak, egyre nagyobb területet járnak be, egyre nagyobb zajt csapnak. Az ütközések ereje néhány tárgyat az asztal szélére sodor, egy pár le is esik, összetörik. A diszkrét zaj csörömpöléssé válik, ami továbbra is egy kellemes ebéd alapzajaként értelmeződne, ha a látvány nem tudósítana másról. Az átmenet észrevehetetlen.

Egy másik darabban egy egészen egyszerű darab (négy kéz dobol az asztalon) egészen egyszerű ritmusai telítődnek színházzal pusztán attól, hogy az egyik játékos piros, a másik kék kesztyűben adja elő. Az utolsó „tétel” pedig (Iñigo Giner Miranda: El orden de las cosas – erről a darabról kapta az együttes a nevét) bebizonyította, hogy nemcsak egy zenemű lehet háromszólamú, hanem a látvány is. A vizuális motívumok imitálódhatnak, megjelenhetnek különböző szólamokban, s az pedig mindig szórakoztató, amikor egy képhez (például egy filmben) speciális hangokat társít a szinkronstúdió zörejbrigádja. Egy elforduló fejnek is lehet olyan hangja, mint egy rozsdás kapupántnak.

Szóval ne higgyünk csak a fülünknek. Summázhatunk-e ekként egy zenei fesztivált? Igen.

Molnár Szabolcs

(Trafó – január 14.)