playliszt

Tell Vilmost is a kommunisták bujtották fel

Donizetti „aranyköpése” szerint a Tell Vilmos (1829) első, második és negyedik felvonását Gioachino Rossini (1792-1868) írta, a másodikat azonban – a három svájci kanton szövetségkötésének híres esküjelenetével – maga a Jóisten… E Párizs számára, francia nyelven írt nagyoperát nem véletlenül hallani manapság oly ritkán: Rossini utolsó színpadi műve mind terjedelmét, mind igényességét tekintve rendkívüli feladatot ró zenekarra, kórusra és énekes szólistákra egyaránt. A Grazi Operaház Antonio Fogliani vezényelte, legújabb produkciója most mégis magas színvonalon felel meg e kihívásnak. Az angol Stephen Lawless rendezése viszont meglepő dolgot „állít”: az elnyomott svájci nép lázadását nem is Tell Vilmos irányította, hanem valójában… a háttérből… Vlagyimir Iljics Lenin!

Walther Fürst mint „Lenin”: David McShane (bariton)

Rossini cinizmusának és zsenialitásának keverékét a történelem iróniába oldotta: a mű, melynek megírásáért szerzője a francia királytól fejedelmi életjáradékot követelt (és kapott), utóbb épp annak a júliusi forradalomnak (1830) a kitöréséhez járult hozzá, amely elsöpörte a királyt azaz X. Károlyt. A híres Rossini-crescendók itt nem A sevillai borbély (1816) vagy a Hamupipőke (1817) burleszkszerűségét idézik, hanem – emlékezve a „szabadító” operákra, de egyben megelőlegezve a risorgimentót is – igazi forradalmi hangulatot teremtenek. Az „öncélú” Rossini-koloratúrákkal pedig itt már sokkal ritkábban találkozhatunk – jószerével csak a szerelme és társadalmi státusa között hányódó Habsburg-hercegnő, Mathilde arisztokratikus szerepében. Akarva-akaratlanul, de a Tell Vilmos komponistája az énektechnika „forradalmát” is kirobbantotta: amikor 1837. április 17-én egy Gilbert-Louis Duprez nevű tenorista – az ugyancsak szerelme s hazafisága között hányódó – Arnold áriájában a magas cét mellregiszterben énekelte ki (amit a bel canto szabályai tiltanak!), a korábban nem tapasztalt, frenetikus hatást Rossini maga kitekert nyakú kappan sivításához hasonlította. A bel cantót betetőző mester rezignáltan vette tudomásul, hogy a „szép éneklésnek” – ahogyan azt a 18. században értették – egyszer s mindenkorra befellegzett. A mű végi vihar, majd a svájci hegyeket megvilágító napfény zenei apoteózisa mégis a 18. századi felvilágosodás szellemét idézi. Amikor tehát a rendezés Tell harcostársát, Walther Fürstöt mint Lenint ábrázolja – azaz mint bolsevik diktátort, aki az utolsó pillanatban magához ragadja a gyűlölt (s a címszereplő által jogosan megölt) Habsburg-helytartó hatalmát –, akkor e 20. századi utalás ugyan szellemes és napjaink történéseire is rímel, ám a zenének tökéletesen ellentmond.

Tell és Walther: James Rutherford (bariton) és David McShane. „Az opera csúcspontjával ugyan véget ér a színházi este, ám az igazi történet – elég az utóbbi évek forradalmaira gondolnunk – csak most kezdődik. Ne feledjük, hogy forradalmi változásokkor mindig van valaki, aki a másodvonalban áll; akiről az emberek nem feltételezik, hogy képes a forradalmat vezetni; aki azonban a háttérből ügyesen manipulál. A legjobb példa erre Lenin, aki csak a Kerenszkij-kormány összeomlása után vállalt vezető szerepet.” (Stephen Lawless)

A Tell Vilmos-nyitány zenéjére szorgos kezek Svájc zászlaját rakják ki virágokból „Helvetia” allegorikus alakja előtt. Az elnyomó katonaság siet felszámolni a provokációt.

Így lesznek a svájci színekből pillanatok alatt osztrák színek…

…s így lesz a HELVETIA feliratból is pillanatok alatt HABSBURG.

Frank-Philipp Schlößmann díszlete ironikusan utal a svájci couleur locale-ra azaz „helyi színre”, melyből Rossini bőségesen vitt föl – romantikus francia nagyoperához illőn – a tablójelenetekre. Mindeközben a megszálló katonák kajánul hallgatóznak, amint társaik odabent épp megbecstelenítik, majd meg is ölik „Helvetiát”. A földbe temetett, allegorikus alak holttestét a „Rütli-eskü” pianissimo kórusa alatt lázas gyorsasággal ássák ki a felkelők, hogy azután a felvonást záró, fortissimo zenekari kóda gyújtó hatású akkordjaira a lány ismét lélegezni kezdjen – „Helvetia” feltámadjon!

Arnold Melchtal titkon szerelmes Mathilde-ba, a Habsburg-hercegnőbe. Ezért Arnold csak azután hajlandó csatlakozni a svájciak szabadságharcához, hogy Tell Vilmos elmondta neki: apját, az öreg Melchtalt megölték Gessler pribékjei. Arnold: Yosep Kang (tenor)

Amikor Mathilde értesül Arnoldtól az öreg Melchtal haláláról, rádöbben: szerelmüknek nincs jövője, hiszen a fiú bosszút akar állni apjáért a Habsburg-megszállókon. Arnold és Mathilde: Yosep Kang és Olesya Golovneva (szoprán)

Miután Tell Vilmos megtagadja a Habsburg-uralom iránti tiszteletadást, Gessler, az osztrákok helytartója kegyetlen büntetést eszel számára ki: Tellnek íjjal kell lelőnie fia, Jemmy fejéről egy almát. Ha az apa nem engedelmeskedik, Gessler mindkettőjüket halállal bünteti. Gessler: Derrick Ballard (basszus)

Hiába Tell alázatos esdeklése, Gessler hajthatatlan. Tell Vilmos mozdulatlanságra inti fiát, majd céloz, és sikerrel találja el Jemmy fején az almát. Jemmy: Tatjana Miyus (szoprán)

Tellt ennek ellenére fogságba vetik, mivel nem titkolja: egy második nyílvesszőt Gesslernek szán. Mathilde, a Habsburg-hercegnő személyes védelme alá helyezi Jemmyt, és ezzel maga is a svájciak ügye mellé áll.

Tell Vilmos és a svájci nép megszabadulásának apoteózisát a rendezés – az utókor? – már említett szkepszise sem kisebbítheti. A Grazi Operaház mintaszerű produkciója arról vall, hogy szabadságunkért újból és újból meg kell küzdenünk.

Mesterházi Máté

(Fotók: Werner Kmetitsch)