playliszt

Orosz Shakespeare-est volt csütörtökön a Zeneakadémia Nagytermében. Alekszej Vologyin zongoraművész a költő születésének 400. évfordulója alkalmából Shakespeare-hez köthető műveket válogatott össze. A koncert azonban a legkevésbé sem Shakespeare-ről szólt…

Kevésbé lett volna bosszantó a tegnap este, ha Alekszej Vologyin nem lenne kiváló zongorista. Minthogy viszont az, joggal várhatja el a Zeneakadémia falai között sok nívós zenét hallott közönség, hogy a technika érzékenységgel, finomsággal és legfőképp intellektualitással párosuljon. Pláne, ha a hangverseny elején kiemelik, hogy a műsor a többek között árnyalt jellemábrázolásaitól és kiváló drámai érzékétől világhírű William Shakespeare előtt tiszteleg. Nemigen találni meg a költő színdarabjaiban vagy szonettjeiben azt az erőszakosságot, amely Vologyin játékát egész este jellemezte. Hamar ráfoghatnánk persze a komponistákra, hiszen Prokofjev és Rahmanyinov is szeretett hangos, dús hangzásokat papírra vetni, de a lassú tételek, a ritkán azért előforduló lírai részek leleplezték a zongoristát.

A virtuozitás önmagában kevés. Nagyon kevés. Liszt Ferenc sem győzte elégszer hangsúlyozni: az érzés nélküli technikai bravúr csak ujjgyakorlat, nem művészet. A virtuozitást a mondanivaló szolgálatába kell állítani, különben értelmetlen magamutogatássá válik. Vologyinnak viszont nem volt sok mondanivalója, hacsak az nem, hogy beszámoljon technikai felkészültségéről. Pedig olyan biztatóan indult a koncert… Belibbent Vologyin, és minden felesleges fészkelődés vagy túlkészülés nélkül nekikezdett Prokofjev Rómeó és Júliájából való tíz zongoradarabjának. Elképesztően laza csuklóval játszott, azt gondoltam, ez kizárja a befeszült, erőszakos zongorázást. A laza csukló azonban magasról lendülő csukló lett, ami olyan durva akkordokat eredményezett, melyek – Mosonyi Mihály szavaival élve –„nem igen sok emberéltet oltanak ki, de annál több sebet szoktak okozni a hallérzéki létszereknek”.

Ki voltam éhezve a pianókra, a lágy hangzásokra. Ezeket a szakaszokat azonban igen egyszerűen oldotta meg Vologyin: balpedál lenyom, mechanikus zongorázás folytat. Hosszú-hosszú ütemeken át a balpedállal kívánta ápolni és eltakarni hangszínbeli szegénységét. Ez leginkább az első ráadásnál, a kamaszkoromat meghatározó Chopin-darabnál, a cisz-moll noktürnnél volt szembetűnő. El kell ismernem, hogy Vologyin trillái gyönyörűek voltak, de meggyalázva éreztem nagy kedvencemet, mikor a zongorista szélsőséges agogikával, nem megszólaló hangokkal és balpedálos nemtörődömséggel játszotta azt el. De mondhatnám Rahmanyinov d-moll szonátájának lassú tételét is, ahol a háttérhangzásnak szánt virtuóz morajlás elnyomta a dallam teátrálisan megütött, összefüggéstelenül játszott hangjait.

Aki a zongoraiskolának eljutott arra a szintjére, minden bizonnyal örömmel játszotta Rahmanyinov műveit. A széles akkordokat, a jóleső fortissimókat mindig felszabadult érzés megszólaltatni, de igazi hatásuk csak akkor lesz, ha érzékeny, kontrasztos szakaszokkal váltakozik. Vologyin esetében a lírai részeknél is izzott a levegő, a pianista (vagy inkább fortissimista) képtelen volt megnyugtatni a zenét, s mint egy kisgyerek, aki már a vicc elején röhög magán, alig győzte kivárni, hogy újra csapkodhasson, és újra összezúgathassa egy pedállal mind a 88 billentyűt. (A szokásosnál felháborodottabb hangvétel még mindig a Chopin-noktürn következménye.) Még a tündérek is inkább Eoin Colfer Artemis Fowl sorozatának fegyverrel felszerelt lényeire hasonlítottak. A Mendelssohn: Szentivánéji álom scherzójából készült Rahmanyinov-átirat nem izgága és nyüzsgő volt, hanem rohanó és zakatoló, Nikolai Medtner cisz-moll skazkija pedig (ezt hagyományosan tündérmesének fordítják) csak oda lett dobva a félidő végére.

Életemben egyszer fordult elő, hogy ott hagytam a szünetben egy koncertet. Ha nincs a Playliszt, ez lett volna a második. És – visszakanyarodva – nem azért, mert Vologyin hallgathatatlanul játszik, hanem azért, mert méltatlanul használja fel képességeit. A ráadások végeláthatatlan sora hivatott bizonyítani, hogy Vologyin nemcsak a 19-20. századi orosz zenében jártas. A chopini, majd a barokk próbálkozás, végül a biztos sikert hozó, önkényes virtuozitás azonban épp az ellenkezőjéről győzött meg. De legalább segített kitalálni a kritika címét.

Mona Dániel