playliszt

Jörg Widmann vezényelt. Jörg Widmann klarinétozott. Ja, természetesen Jörg Widmann-műveket. Végül néhány mozaikszó: BMC, BFZ – GJ!

Megint egy bátor vállalkozás: a Budapesti Fesztiválzenekar nem dugta el két népszerű klasszikus közé a kortárszenei műve(ke)t, hanem egészestés kortárs hangversenyt adott január 24-én a mindössze 42 éves, mégis muzsikusként és komponistaként egyaránt világhírű Jörg Widmann darabjaiból. Már a koncert előtti beszélgetésből érezni lehetett, hogy bár Widmann zenéje igenis a „hardecore-abb” fajtából való, invenciózus ötletei és lelkesedése emészthetővé és izgalmassá teszi kompozícióit. Beszélgetőtársával, Várjon Dénessel (aki a klarinétművész régi barátja és kamarapartnere) olyan barátságos, sőt zenebarátságos hangulatot teremtettek, ami után nagy csalódás lett volna, ha rossz koncertet hallunk.

Widmann egyik szerzői sajátossága, hogy a hangszereket megszokott és nem-megszokott módon, ezeket a módokat váltogatva használja. (Direkt nem mondom nem-rendeltetésszerűnek, mert ki mondja meg, hogyan kell használni egy hangszert?!) A zongora preparálása már-már elvárás, bár a koncertet nyitó Szerelmes dal nyolc hangszerre című mű bizonyítja, hogy cseppet sem elcsépelt. A hagyományos játék és a preparált hangok váltakozása, valamint a preparálások bőséges skálája azt a jóleső érzést sugallta, hogy nem kell feltétlenül új technikát kitalálni ahhoz, hogy egyéni, új, izgalmas zenét írjunk. A kreativitás a kulcs, és ugyanakkora feladat adott keretek közt eredetit alkotni, mint venni a bátorságot, és formabontónak, szabályszegőnek, újítónak, korszakalkotónak lenni. Ugyanez a helyzet a fúvós hangszerek üres, hang nélküli fújásával, illetve billentyűik zajos csattogtatásával, melyek szintén nem új keletű zenei eszközök, de feltűnően nagy mennyiségű használatuk és a hangban dús részekkel való kontrasztos elhelyezésük miatt sosem hatottak sablonosnak.

Sokat hallott eszközökről beszélek, ugyanakkor szó sincs ötlettelenségről, Widmann minden művében, minden tételében találunk valami zenei különlegességet. Ezek a különlegességek elsősorban a hangszerek határainak feszegetéséből születnek, másik részük viszont színtiszta kreativitás, egy elképzelt hangzás valós eszközökkel, hagyományos technikával való megvalósítása. Mint az Ária szólókürtre. Kihunynak a fények a BMC nagytermében. Egyetlen halvány lámpa (kb. 20 %-on égve) biztosítja azt, hogy tudjuk, nincs csukva a szemünk. Megszólal a kürt. Nem véletlenül adták Szőke Zoltánnak a lehetőséget – hibátlanul játszik, éles, hirtelen fújásbombák helyett mintha ráhelyezné minden egyes hangját a kiáramló levegőre; finoman, egy folyamat részeként szólalnak meg. Lemegy néhány hang, és hirtelen hangszínváltással, mint egy ekhó, tovább szól az utolsó. Újabb frázis, majd két szólamban, két tartott hang marad a levegőben. Ezen a ponton válik gyanússá a darab… Felvételről megy? Vagy létezik kürtön multifónia? Esetleg valaki a háttérből fújja be a visszhangokat? A megoldás: a kürtös a nyitott fedelű, lenyomott pedálú zongora mellett áll, és megfújt hangjaival rezgésbe hozza a zongora húrjait (a felhangokat is). Egyre több és több hang szól folyamatosan, de az intonáció szabályozásával vannak hangok, melyek nem rezonálnak egyik zongorahúrral sem. De ez az egész mindegy is! Csak az számít, hogy komplex, meglepő és nem utolsósorban megkapó hangzás vesz körbe minket. Nyitott szemmel nagyjából ezt látom:

Becsukom a szememet, és erre számítok:

De ez fogad:

Meg ez:

Egy más hangulatú résznél pedig ez:

Legalábbis hasonlók. S bár kifejezetten jónak tartom, hogy egy felvétellel szemben egy koncert közben lehetőség nyílik arra, hogy lássuk, ahogyan a zenészek csinálják a zenét, a „szem kikapcs. – fantázia bekapcs.”-módszert telitalálatnak tartom.

A második félidőben a szólókürtre írt darab után kaptunk egy Fantáziát is szólóklarinétra, melyet maga a szerző adott elő. Ismét olyan szavakhoz tudok csak nyúlni, melyek a kritikaírás karakterszámnövelő kifejezései, de kérem, most mindegyikhez gondoljuk hozzá annak eredeti és legmélyebb, legpozitívabb értelmét. Widmann szólója mind technikailag, mind karakterileg virtuóz volt. Az előadás kidomborította a mű vicces szakaszait, és az egész darab őszinte volt, elhittem, hogy improvizatív fantáziát hallunk. A 18 apró tételből álló Kvintett bizonyult számomra a legnehezebben befogadható és megérthető műnek. Minden bizonnyal nem csak engem kezdett cserben hagyni a koncentrációs képességem, de ez csak annyit jelent, hogy (indokolatlanul) kevés az olyan koncert, mely igazán megmozgatja a szellemet. Mindig volt mire rácsodálkozni a darabban – legyen az a fúvós hangszerek ütögetése vagy a cseleszta belépése –, de rövidségük miatt a tételek nem álltak össze elsőre egységes egésszé.

A koncertet záró Dubajor táncok tételei annál inkább. Az inspiráció céljából Dubajba utazó, de ott a bajor táncokat a fejéből kiverni nem tudó Widmann szórakoztató, keringő / valcer / ländler központú zenét komponált, s ez a táncosság összefogja a művet. Jeux d’eaux – állítja az egyik tétel magáról. A Fesztiválzenekar hatalmas elánnal, tűzzel muzsikáló zenészei és a fúvósok levegővel művelt mutatványai után következett a víz… Az egész este serényen tevékenykedő ütősök egy tétel erejére egy helyre gyűltek, és előadták nyugodt, szépen felépített szólótételüket. Vízben pancsoltak a kezükkel. Ennyi. A darab fele körül. Zseniális! A víz hangja olyan elementáris őserőt hirdet, amelyet kár volt eddig kihagyni a koncerttermi életből.

Jörg Widmann lelkesedése, életereje és -igenlése maximálisan kiérezhető volt a hangverseny levegőjéből, de a művek sikerre viteléhez nélkülözhetetlen volt egy olyan kiváló zenekar, mint a BFZ. Ügyesen és szerencsésen dolgoztak együtt, így jár a cikk elején megpendített GJ: Szép munka!

Mona Dániel