playliszt

Nem mondom, komolyan vettem a maraton szót a január 22-i Fuvola-maraton esetében. Fárasztónak, izzasztónak, szinte teljesíthetetlennek gondoltam, hogy egész este fuvolára írt kortárs zenét hallgassak a Műcsarnokban. Pedig én vagyok az egyik házigazda…

Belinszky Anna és jómagam a Corvin Clubban rendezett, MetronómTető névre keresztelt kortárszenei sorozat kapcsán ismerkedtünk meg Nagy Ákos zeneszerzővel, aki az ott folytatott – általunk moderált – érdekfeszítő beszélgetésen felbuzdulva felkért minket, konferáljunk és vezessük a koncert utáni beszélgetést a Fuvola-maraton nevű eseményen. Sem a művek felvezetése, sem a beszélgetésben betöltött szerepem nem érdemel különösebben szót, aligha váltak maradandó élménnyé a közönség számára. Nekem viszont egészen különleges tapasztalat volt ez az este. Az nem újdonság, hogy egy hangszer köré építsenek egy koncertműsort. Az már annál ritkább, hogy ez a koncertműsor csak 21. századi szerzők műveit tartalmazza. Lássuk be: egy fuvolát akkor is sok ennyi ideig hallgatni, ha Vivaldit játszik, hát ha még sokak számára oly idegen modern zenéket. Kivéve, ha minden darab valamilyen újabb szemszögből mutatja be a hangszert, és ezeken az újabb és újabb szögeken keresztül olyan képünk alakul ki róla, amely – amellett, hogy ki sem néztük egy darab csőből – egyszersmind a zenét is izgalmassá és változatossá teszi.

Vagy a hangszerek határainak feszegetése csak kibúvó az elődökkel, az oly sok remekművet adó komponálási módszerekkel való szembenézés alól? – ütött szöget fejembe a kérdés. Többek közt erről is beszélgettünk két szerzővel (Nagy Ákos és Baráth Bálint), valamint a fuvolista Kanyó Dáviddal és a fuvolista-komponista Matuz Gergellyel. Abban mindannyian egyetértettek, hogy manapság az elektronikus hangszerek gyorsan fejlődnek, de új hangszereket szinte egyáltalán nem építenek / készítenek, a zenekari hangszerek pedig mit sem változtak (fejlődtek?) az elmúlt néhány évszázadban. Ezért van szükség arra, hogy a megszokottal akár szögesen ellentétes módokon szólaltassanak meg egy-egy zeneeszközt. Matuz István Dies irae című művében (amely a koncert második produkciója volt) máris számos ilyen megoldással találkoztunk.

A fuvolán való hangképzés nélküli átfújás és a billentyűk néma csattogtatása már-már klasszikus formabontásnak számít, de egy-egy jókor időzített multifónia például (főleg ha professzionálisan adják elő) meg tudja lepni a fület. Matuz Gergely többször is bemutatta, hogy nemcsak hogy gikszer és pontatlanság nélkül képes egyszerre két hangot elővarázsolni hangszeréből, de ezeket a hangzatokat össze is tudja kötni. Közelít a közhelyes mondáshoz, miszerint „ha nem látom, nem hiszem el”. Fújás csak a fuvola fejével, fújás a cső túloldaláról, fújás séta közben, fújás lábdobogás közben – csupa-csupa elem, amely nem egyszerűen önkényes vizuális tuning, hanem valóban egy hangszer stagnáló hangzásának megreformálása. Gyöngyössy Zoltán Pearsl című darabjában kibújt a szög a zsákból, mert láttuk, hogy ezek az elemek mennyire szerző-specifikusak, illetve hogy ezeket az újításokat is lehet integrálni egy-egy szerzői stílusba. (A mű tételei olyan komponisták stílusában íródtak, akikre Gyöngyössy felnézett, vagy akik a fuvolaművésznek ajánlották darabjaikat.) S ahogy ez a sokszínűség egy darabon belül is megjelent, úgy volt különböző mindegyik mű a koncerten. Egymás mellé helyezve az azonos apparátusra írt, azonos korból származó darabokat, melyek egyesével elhelyezve egy vegyes tematikájú koncerten talán egyforma „kortárs cuccnak” hangzanának, gyönyörűen kirajzolódik, mennyire változatos is ez a zenei világ. Persze szükség van a befogadó aktivitására, koncentrációjára is, különben a zene legyőz minket. Hiszen ahogy egy koreai közmondás is tartja: Ha könnyű a kalapács, a szög visszaüt.

Mona Dániel