playliszt

Amikor Ferenc császár megkérdezte Joseph Haydnt, hogy két nagy oratóriuma közül melyiket részesíti előnyben, a hetvenéves mester állítólag így válaszolt az uralkodónak:

„A Teremtésben angyalok mesélnek Istenről, az Évszakokban viszont csak Simon gazda beszél”.

Vajon Haydn ezzel csupán a bibliai és a világi téma ethoszának különbségére utalt? Vagy közvetve elismerte az Évszakok szövegkönyvének gyöngeségeit? Netán szerzőjeként a Teremtést mint zeneművet is jobbnak ítélte? A Művészetek Palotájának mégoly remek újévi koncertje sem győzött meg arról, hogy az Évszakok (1801) művészi minősége teljesen egyenrangú volna a Teremtésével (1798). És ebben talán a zenei invenció kezdődő, öregkori elapadásának is szerepe lehet, nem csak a librettó bárgyúságainak, amelyeket mellesleg Haydn maga is joggal kifogásolt. (Az „Ősz” azon együtteséről szólva, mely a földműves emberek szorgalmát dicsőíti, az idős komponista epésen jegyezte meg, hogy ő ugyan egész életében szorgos ember volt, mégsem jutott volna soha eszébe a szorgalmat mint olyat zenébe önteni.)

Persze, az Évszakok még így, több mint kétszáz év múltán is megragadja hallgatóságát. Tudniillik rendelkezik a közvetlenségnek azzal a – csakis zsenik által megvalósítható – tulajdonságával, amely a Teremtés mellett legföljebb Mozart Varázsfuvolájának (1791) a sajátja. Talán nem véletlen, hogy épp e három mű tekinthető egyben a felvilágosodás zenei kiteljesedésének – elég itt csak a „Nyár” csodálatos napfelkelte-apoteózisát említeni.

A közelmúltban hallatlanul érdekes interjúkötet jelent meg a január 1-i hangverseny karmesterével, René Jacobsszal. Címe: Ich will Musik neu erzählen (magyarul kb.: „Újként zenélem a régit”). Ebben a flamand muzsikus egyebek mellett közkinccsé teszi azokat az évtizedeken át fölhalmozott tapasztalatait, amelyeket a századokon keresztül szunnyadó „régizenék” újrafelfedezése, könyvtárak mélyéről történő kibányászása nyomán szerzett. A beszélgetéssorozatot a 17-18. századi európai zene nemzetközi rangú ismerője, Silke Leopold muzikológusnő készítette Jacobsszal, aki e diskurzusokban zenetudósként is megállja a helyét, sőt rendkívül autonóm gondolkodónak bizonyul.

A bécsi klasszika egyházi zenéjéről szólva például beismeri, hogy e misekompozícióknál mindig érez bizonyos feszengést, amelytől „leblokkol”: „az az érzésem, mintha ez mind csupa szép hazugság volna, mivel szerzőik nem hittek már az egyházi dogmákban. Szinte mindannyian szabadkőművesek voltak. A «Credo in unum Deum» számukra már nem volt fenntartás nélkül elfogadható.” Ezt a gondolatot fűzi tovább Silke Leopold is, rámutatva, hogy a bécsi klasszika komponistái számára „különösen az «et in unam, sanctam, catholicam et apostolicam ecclesiam» vagyis a hit az egyedül üdvözítő egyházban nem volt érvényes.

Mindez a jozefinista egyházzenei reformmal is összefügg. II. József császár megszakította a liturgikus gyakorlatot, ami nagyon jól kitapintható a misekompozíciókon. Mozart c-moll miséje töredékben maradt, kései miséit Haydn az Esterházy-család magáncéljaira komponálta, Schubert a miséit saját egyházközségének vagy az íróasztalfióknak írta (ő maga egyébként nem volt szabadkőműves). Beethoven Missa solemnisét viszont már nem is templomban, hanem hangversenyteremben mutatták be. A liturgiához egyre kevesebb közük volt e miséknek.” RJ: „Igen, másfelől azonban például a Teremtés és az Évszakok szerzőjénél azt érzem, hogy olyan ember komponálta, aki hisz Istenben, méghozzá egészen másként, mint azt számára a vallás intézménye előírja– vagyis deistaként. Az ő számára Isten a természetben van. Nekem az is őszintébbnek tűnik, ha az Őrtállók zenéjét vallásos – vagy legalábbis egy magasabb erővel vallásos összeköttetésben levő – zeneként interpretálják a Varázsfuvolában.” SL: „Vagyis nem liturgiailag, hanem szabad vallásként.” RJ: „Igen, […] a felvilágosodás megkérdőjelezte a liturgiát és az intézményesített vallást. Akárcsak a bécsi klasszika zeneszerzői, én is elveszítettem gyermeki hitemet az egyházi dogmákban. Bach hite azonban még megingathatatlan volt. A h-moll misénél az az illúzióm, hogy a zene meggyőző ereje által gyermeki hitem visszatér. Ugyanez az érzésem nem támad a bécsi klasszika miséi esetén – ezeket szimfóniáknak hallom, amelyekhez mintha hozzátapasztották volna a miseszöveget.”

A könyv egy másik pontján azután Jacobs már a gyakorlati zenész szemszögéből világítja meg Haydnhoz fűződő viszonyát: „Karmesterként […] viszonylag korán rávetettem magamat Haydn német nyelvű oratóriumaira; lelkesen, de türelmetlenül is, mivel altus [kontratenor] énekesként számomra a Teremtés és az Évszakok elérhetetlen maradt. Márpedig ezt frusztrálónak éreztem. A Freiburgi Barokkzenekarral és a RIAS Kamarakórussal azután véget vethettem ennek a frusztrációnak. E zene boldoggá tesz, vezénylésekor mindvégig mosolygok, ami rám amúgy nemigen jellemző. Haydn humora fertőz, melankóliája pedig – például az Évszakok „Tél”-részében – hamar szertefoszlik.”

A mű 2004-es innsbrucki felvételét – az említett előadókkal – most ismét piacra dobta a harmonia mundi lemezcég. A dupla CD hallgatásakor rájövünk, miért maradt csöppnyi hiányérzetünk az újévi hangversenyen. Jóllehet az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus Jacobs (sokkal inkább impulzusokat, mint metrumot adó) keze alatt tudása legjavát nyújtotta, a Haydn-zene zsánereken túlmutató humorához a karmesteri fantáziának a megszólaltatók fölényes virtuozitásával is párosulnia kell. Mert ha René Jacobs elképzelése maradéktalanul valósul meg, akkor az Évszakokban is angyalok mesélnek Istenről…

Mesterházi Máté