playliszt

A mai operaszínpadon már a kontratenor is ritkaságszámba megy, bár mostanában mintha újra reneszánszát élné ez a fajta éneklés. De ma már az énekesek kizárólag különleges adottságuknak és egy speciális képzési technikának köszönhetik a hangjukat, és nem annak a ma már kegyetlennek tűnő eljárásnak, a kasztrálásnak, amelyet – ki gondolta volna – csak 150 éve, 1860-ban tiltottak be.

Jelenet a Farinelli, a kasztrált című filmből (Stefano Dionisi)

A lexikonban az alábbi sorokkal határozzák meg a kasztráltak fogalmát: azoknak a férfi énekeseknek a neve, akiket gyermekkorukban megfosztottak férfiasságuktól, és így felnőtt korukban is megőrizték hangjuk gyermekien szép csengését, miközben a hangképző apparátus erősödésével annak terjedelme, ereje és mozgékonysága fokozódott. Hangszínük a kor előrehaladásával is alig változott. A kasztráltak gyakran az átlagosnál magasabbra nőttek, arcuk vöröses és puffadt, mellkasuk pedig rendkívül erőteljes lett. Elképesztő módon voltak képesek bánni a levegővel, különleges bravúrjuk volt a hosszú ideig, néha 70–80 másodpercig kitartott hang, amit koloratúrákkal díszítettek, és egy levegővel énekeltek végig. Akik látták Gérard Corbiau Farinelli, a kasztrált című filmjét, emlékezhetnek, hogy egy jelenetben, egy ilyen hosszú, kitartott hangnál többen elájultak a közönség soraiban.

A kasztrálás divatja az arab világból származott, és egészen a XVIII. század végéig gyakorlat maradt Európában. A kasztrálást orvos, vagy ha nem volt rá pénz, az anya végezte el. A témában szakkönyv is rendelkezésre állt, Harles d’Ancillon francia ügyvéd írása, aki a saját módszerét ismertette. A gyermeket forró vízbe ültették, a nyaki ereket elszorították, esetleg ópiumot is adtak neki, majd egy előzőleg tűzben felhevített késsel végezték el a beavatkozást, a herék eltávolítását. A saját családban elkövetett kasztrálást ugyan a törvény és az egyház is üldözte, halállal és kiközösítéssel büntették, de a gyakorlatban könnyű volt balesettel, kutyatámadással, lórúgással stb. adni magyarázatot.

A kasztráltak megjelenését az indokolta, hogy a nők nem énekelhettek egyházi kórusokban. Mindenekelőtt azonban operák virtuóz áriáit énekelték. Európában az első kasztráltak megjelenéséről nincs pontos adat, de a XVI. század derekán már megszokott volt a jelenlétük. Az első konkrétan castratónak nevezett énekes a spanyol származású Hernando Bustamante volt, aki 1558-ban a Sixtus-kápolna kórusában énekelt, ugyanitt volt híres énekes 1599-től Pietro Folignato és Girolamo Rossini is. Annak ellenére, hogy a későbbi francia közönség ellenszenvet mutatott a kasztráltak iránt, az országban mégis több énekes élt, hatalmas sikereket aratva. Amikor V. Sixtus pápa átszervezte a Szent Péter-bazilika kórusát, helyet adott számos kasztráltnak, akik hamarosan átvették a vezető énekesi pozíciókat a fiatal fiúktól és falzettistáktól.

A kasztráltak fénykora az 1700-as évekre esett, a legnépszerűbb zeneszerzők írtak szerepeket a számukra, s egy-egy opera előadása elképzelhetetlen volt akkoriban valamely jó nevű „castrato” produkciója nélkül. Ennek megfelelően a legjobb kasztráltak csillagászati összegeket kerestek, amellett pedig a társasági élet rajongott központi alakjai is voltak.

A XVIII. század végén, a közízlés változása valamint a szociális irányváltás a kasztráltak működése végét jelentette. Az utolsó híres énekes Giovanni Battista Velluti volt. Számára írta Meyerbeer 1824-ben a Mózes Egyiptomban című operájának főszerepét. Az egyesült Olaszország kialakulása (1860) után törvényen kívül helyezték a kasztrálást, a korábban bevezetett francia törvények mintájára. 1878-ban XIII. Leó pápa megtiltotta új kasztráltak alkalmazását egyházi kórusokban, így számuk jelentősen lecsökkent. 1903-ban X. Piusz pápa véglegesen betiltotta a kasztráltak foglalkoztatását. Az utolsó kasztrált, aki a Sixtus-kápolna kórusában énekelt, Alessandro Moreschi volt.

Farinelli, azaz Carlo Maria Broschi 1905-ben született Nápolyban, és 1782-ig élt. Gyermekkorában kasztrálták. Első zeneleckéit hét évvel idősebb bátyjától, Riccardo Broschitól kapta. Farinelli tíz éves korától Nicola Porpora tanítványa lett, akinek Angelica e Medoro című operájával debütált 1720-ban. VI. Károly német-római császár, magyar és cseh király tanácsára a bensőséges, drámai éneket is tökéletesen elsajátította. Többször énekelt Bécsben. Porpora biztatására 1734-ben Londonba ment, ahol rendkívüli sikerei fölöslegessé tették a másik operavállalatot, melyet akkor Händel vezetett, aki emiatt tért át végleg az oratóriumok komponálására (elképesztő, hogy egyetlen személy is mekkora befolyással lehet a zenetörténetre, nem?). A dúsgazdaggá vált Farinelli 1736-ban Spanyolországba ment, s miután V. Fülöp királyt a legendák szerint „énekével kigyógyította”, befolyásos udvaroncává lett, sőt VI. Ferdinánd politikájában is része volt.

1759-ben VI. Ferdinándot féltestvére, III. Károly követte a trónon, aki nem volt épen zenebarát. Elisabetta Farnese fia volt ő, aki sosem bocsátotta meg Farinellinek, hogy V. Fülöp halála után az udvarnál maradt, és nem követte őt a száműzetésbe.  Farinelli tehát visszatért Bolognába, ahol, bár bőséges nyugdíját és olyan emberek társaságát élvezhette, mint Mozart vagy Casanova, öregkorára magányos maradt, túlélvén sok barátját. 

Playliszt