playliszt

Várjatok egy kicsit… hol is kezdjem… Tudjátok, nehéz általánosan beszélni olyan hangversenyről, amely zenei stílusát tekintve más és más és teljesen más darabokból áll össze. Talán nem is szükséges; mondjuk azt, hogy április 28-án este három koncerten voltam a Zeneakadémián, amelyeken végig a Musiciens Libres és az Anima Musicae együttesek játszottak.

A különböző hangversenyeket az azonos helyszín és előadói gárda mellett összekapcsolta a profizmus, a bombajó hangulat és a mágneses mező magja: a szabadság. Szabadság makro-stílusok, zenetörténeti korszakok között. Szabadság kispolgári dogmák és előadói paradigmák fölött. Dióhéjban ez jellemzi a fiatal, de annál innovatívabb együttest, a Musiciens Libres-t. Műfaji szabadság alatt most nem a klasszikus zenét felhígító, kommersz kultúrát értem, hanem egy magasabb rendű gondolatot. Azt, hogy egy együttes képes jól eljátszani egy Bach-darab után egy Gershwint, egy agyas kortárs mű után egy De Falla-dalt. Akik hallották már az együttest azok egyetértenek velem abban, hogy ez bizony életképes dolog, sőt mi több, nagyon is aktuális igény.

A műfaji palettából három frappánsan kikevert színfoltot halhattunk. Először egy remek filmzenét (Karosi Bálint: Hármasverseny gitárra, cimbalomra és hárfára), egy izgalmas „klasszikus kortárs” darabot (Laczkó Bálint: Times of Change II.) és a Manuel De Falla-dalokból a zenekar által készített átirat-sorozatot. Nehéz egy ilyen összeállítást befogadni, hiszen minden darab eltérő percepciós lencsét követel magának. A hullámzó hangszíntengert követően stimuláló zenei konstrukcióra kellett átkapcsolnunk az agyunkat, míg végül a teljes kikapcsolódás, a puszta zenei élvezett következett – jazzes beütéssel.

Nem véletlenül használom a szín kifejezést Karosi darabja kapcsán, hiszen a szín-játék adta a zene fundamentumát. De micsoda virtuóz játék volt ez! Ötletgazdag, természetes és igazán szép. Filmzenének címeztem a művet, de nem a pejoratív értelemben. Egy pillanatról pillanatra, képkockáról képkockára változó, filmes logikát követő zenefestményt hallottunk, ami az ösztönösség benyomását keltve tárult fel előttünk. A darab címe kissé félrevezető, hiszen tulajdonképpen nem beszélhetünk versenyműről, ugyanis a szólisták inkább csak meghatározó festékként funkcionáltak, mintsem az egész képet formáló ecsetként. A zenekar nagyon jól szólt. Horváth Balázs biztos kézzel vezette az együttest és az ML (Musiciens libres) szólistáit, akik egytől-egyig kiválóan játszottak.

Laczkó darabja bebizonyította, hogy a látszólag kihasznált zenei apparátusokban mindig marad potenciál. Együttese konvencionális: fúvós-dominált kamarazenekar, billentyűsök, egy énekes, és egy csipetnyi elektronika. Hasonló receptből már temérdek vegyszerszagú kortárs mű született, de Laczkó használható eredményt tett a polcra. Darabjában az eltérő természetű hangcsoportokkal, akusztikai konzisztenciákkal kísérletezik, belőlük épít fel egy ötletes dramaturgiát. Hogyan is történt ez a valóságban? Először finoman felépített kamarazenei hangfelszínt hozott létre, melybe idővel belevegyítette az elektronikus anyagot, zaj és visszhangeffekt formájában. Ezután a harmadik tényezőt, az emberi éneket keverte bele a masszába. A darab frappáns és profi módon kivitelezett. A kamarazeneibb részek érzékeny együttmuzsikálási feladatát a zenekar mesterien oldotta meg. Az apró gesztusok végig koncentráltan szólaltak meg, élő, zsongó felszínt hozva létre.

A finishben tényleg az volt az érzésem, hogy kicserélődött körülöttem a hangverseny. Egyrészt eltűnt a nagyszámú Anima Musicae, apró, de annál perzselőbb kamarazenekart hagyva a színpadon. Másrészt egy dögös spanyol jazz koncert vette kezdetét. Hmm… akkor most mit mondjak otthon: kortárs zenei koncerten voltam, vagy… vagy jazz?… áh, tök mindegy, jó volt! Temperamentumos játékával a ML bejáratott duója, Környei Miklós és Razvaljajeva Anasztázia párosa indította a partyt. Ezután egyre bővült a csapat, többek közt vokális erősítéssel is. Karosi Júlia hangja a klasszikusabb tételekben nem győzött meg. Rendben van, hogy egy jazz darabhoz nem operaénekesi hang szükségeltetik, de még a stílus elvárásaihoz képest is bizonytalan és nyers volt a produkció. Máris hozzáteszem, hogy előadása a harmadik énekes tételben már meggyőzött. Az improvizatív, igazán jazzes környezetben hangja már jól érezte magát, így én is magamat. A formációra oly jellemző szabadság ezekben a darabokban világlott ki igazán. A saját készítésű átiratokat improvizációs epizódok tarkították, melyekben a fantáziadús zenészek kiélték zenei fantáziájuk burjánzását. Hadd emeljem ki a középmagot képező fúvóstriót: Bán Máté, Szűcs Péter és Mohai Bálint az egész koncert alatt nagy teljesítményt nyújtottak, de itt, a hangverseny vége felé igazán elemükben voltak.

Sokat gondolkoztam a hangversenyről. Kevésbé a darabokról vagy az előadásról, mert azok fergetegesek voltak. Inkább az egészről. Valóban szükségünk van ilyen vegyes koncertekre? Pár hónapja a zenekritikus Norman Lebrecht szokásosan hajmeresztő előadását hallgattam itt, ugyanebben a teremben. Az intézményesített koncertélet válságáról és a helyzet lehetséges megoldásairól beszélt. Ő azt mondta, hogy jelen helyzetben a talpra álláshoz alternatív megoldások szükségesek: szélesebb rétegek felé nyitás közös zenéléssel, műfaji átjárással. Hát, tessék emberek, itt egy remek csapat, aki tesz érte, hogy változzon a helyzet, és nem mellesleg baromi jó zenészek!

Elek Martin