playliszt

Nagyszerű koncertet adott a Budapesti Fesztiválzenekar a világhírű hegedűssel és immár karmesterrel, Leonidas Kavakossal.

Először láttam-hallottam Kavakost vezényelni. Nagyon érdekelt, hogy mit művel a pálcával ez a kiváló muzsikus. A december 17-i hangverseny első részében játszott Mozart- és Haydn-darabokban a pálca elő sem került. Kavakos jellegzetesen olyan muzsikus, akinek a zenei működéséről bajos bármi lényegit szavakkal elmondani, kevés a látvány, kevés a manír, kevés a bonyodalmas körülírás nélkül bemutatható esemény. Annál több a tiszta, őszinte, örömet adó zeneiség. (Hát igen, de mi az?)

Kavakost még bő húsz ével ezelőtt hallottam hegedülni, akkoriban többször is. Állandó zongorista-partnere volt Nagy Péter, sokat járták együtt a világot. Így gyakran jött Kavakos Magyarországra  próbálni, koncertezni. Úgy tudom eljárt Rados Ferenchez, aki tanította, mint egyébként oly sok világjáró művészt, akik még híres emberként is - mint üstökösök a napjukhoz - vissza-vissza jártak hozzá konzultációra.

A görög csodahegedűs korán elkápráztatta a világot, 18 évesen megnyerte a Sibelius versenyt, majd egy másik hegedűs megmérettetésen, a Paganini versenyen is győzedelmeskedett. Ez elég volt a világsikerhez, kézről-kézre adták a híres zenekarok, koncertirodák. De még egy ilyen világra szóló versenygyőzelem sem mindig garancia arra, hogy az illető nagy karriert csinál. Távolról sem sikerül mindenkinek, de Kavakos azóta is a világ egyik legkeresettebb hegedűművésze maradt. Ő azonban nem elégedett meg a szólista pályával, harminc éves kora körül vezényelni kezdett, és nem azért, mert nem ment már úgy a hegedülés, vagy diktátori babérokra tört volna, hanem nyilvánvalóan zenei kifejeznivalója támadt, amit csak így valósíthatott meg.

A Fesztiválzenekarral adott koncertjei (én a 17-it hallottam a Müpában) mindkét állítást fényesen bizonyították. Egyrészt (még mindig) nagyon megy neki a hegedülés, másrészt minden, csak nem diktátor típusú karmester.

A Mozart-hegedűversenyben (G-dúr, K. 216) amelyben szólistaként játszott - mellesleg ritka szép hegedűjátékkal, gyönyörű - ugyanazt éreztem a legfontosabbnak, mint a Haydn (No. 84., "Medve") szimfóniájának előadásában. Ez az, ami szavakban csak utalásként jelezhető: a zenei forma, a harmóniai történések és a kifejezni való karakterek, sőt Haydn esetében a tagadhatatlanul szándékos poénok összefüggéseinek tökéletesen pontos feltárása, megértése, és megvalósítása Kavakos zenélésének lényege. De minden jó karmesteré ez, vagy legalábbis ez kellene legyen, így tehát nem sokat mondtam Kavakos egyéniségéről.

Az már kicsit többet árul el róla, hogy mindennek a hátterében ott áll egy képessége, amely ugyan szintén nem kizárólag Kavakos sajátja, de ahogy ő használja, amennyire zenélésének centruma mindez, az egyéni, legalábbis ritkán hallott fenomén. Ez pedig az idővel való bánni tudás. (Ez egyébként minden igazán jó muzsikus kötelező "felszerelése"). Dobszay László mondogatta, hogy a jó muzsikusnak "mindenre van ideje". Persze zenei szempontból. A jó zenésznek minden belefér az adott ritmikai keretbe. Ha például meg akar csinálni egy bonyolult és sok hangból álló díszítést, akkor sem esik ki a ritmusból, nem késik el a következő fontos hangról. Inkább kitágul számára az idő, mintegy lelassul, és megvárja amíg a jó zenész befejezi a cirkalmat, a futamot, vagy más egyéb időigényes műveletet, és odaér a kívánt célhangra. Ahogy Kavakos egy Mozart kadencia előtti megállást, vagy éppen a zenekar visszatérését bebicenti a fejével (mert épp kezében van a vonó), vagy ahogy egy Haydn hangzási ötletet a Medve szimfónia zárótételében tenyérrel beint, az erről tanúskodik. De a leginkább a ráadásként adott Bach Gavotte visszatérésében használt improvizált díszítések mutatták meg az idővel való gazdálkodásra való virtuóz képességét.

A klasszika zenéje, mondjuk Beethovenig bezárólag megengedi, hogy efféle rablóból lett pandúrok, tehát korábban csak a hangszerükön játszó művészek eldirigáljanak egy-egy darabot, de a nagyobb karmester-igényű romantikus művek már speciálisan képzett karmestert igényelnek. Vannak azonban kivételek, és előbb-utóbb a Mozarton edződött karmesterkedők is kimerészkednek a romantika nyílt óceánjára. Sokan szenvednek azonban hajótörést. Furtwänglerről mesélik az anekdotát: egyszer éppen valaki más, amúgy jeles karmester vezényelte zenekarát, a Berlini Filharmonikusokat. Hanglemezfelvétel készült. Az egyik pillantban a technikus rémülten látta, hogy a gondosan beállított mikrofonok kijelzői pirosba lendülnek, a hangerő váratlanul duplájára emelkedik, a felvétel betorzul. Azonnal súlyos hibára, rövidzárlatra, vagy ilyesmire gondolt, a vezérelőhelyiségből lerohant a koncertterembe, és döbbenten látta nem történt más, csak annyi, hogy az éppen arra járó Furtwängler megállt a terem egyik távoli bejáratánál bepillantani, hogyan megy a felvétel.

Viktor Hartmann: A kijevi nagykapu

Talán igazságtalan, hogy eszembe jutott ez a történet a Kavakos (pálcával) dirigálta Kiállítás képei alatt, és nem a hangerő számít. De éppen eleget hallottam a Fesztiválzenekart a Müpában ahhoz, hogy valami hiányérzetem támadjon. Sokkal intenzívebb hangzást szoktam meg. Tömörebbet. Az ütősöktől meg is jött, a rezektől is, de a fafúvósok és valamelyest a vonósok is a háttérben maradtak. Kavakostól nemigen láttam hangerő-fokozásra utaló mozdulatokat, nyilván megelégedett ennyivel. Persze mindez lehet a "hangolható" terem esetlegesen más beállításának is következménye, vagy egyszerűen rosszul ítéltem meg. Távolról sem biztos, hogy a Kiállítás képei csak olyan, gyakran dobhártya-repedésig fokozott masszív hangzástömbökből áll, mint ahogy a legtöbb zenekar előadja. A műnek nyilvánvalóan nem legfőbb célja a maximális hangerő elérése, de Kavakos keze alatt, főleg a darab első néhány képe számomra erőtlennek hatott. A vége felé, a Kijevi nagykapu méltósága, vagy a harangozás kábító pompája azután maradéktalanul megjelent, ott már ezügyben sem volt hiányérzetem. Egyébként még zenében sem vezet jóra az erő-kultusz. Viszont cserébe sok minden megjelent ebben a karmesteri felfogásban, ami korábban nem tűnt fel ennyire élesen ebben a műben. Lényegében olyasmi, ami a Mozart és Haydn darabokban is: áttetsző szerkezet, a szólamok belső kapcsolatai, formateremtés. A közönség ritkán hallható mennyiségű spontán bravózással fogadta az előadást, ez vigasztaló.

Mácsai János