playliszt

Ez megint egy régi emlék… Egyszer volt, hol nem volt, néhány éve, 2009-ben Budapestre látogatott a vastag, összeszokott, leginkább forró fekete csokoládéhoz hasonlatos hangzású Philadelphiai Szimfonikus Zenekar a világhírű zongorista-karmesterrel, Christoph Eschenbachhal az élen.

Érdekesen összeválogatott műsorral készültek, Beethoven Egmont-nyitányát, Sibelius hegedűversenyét és Schubert VII. szimfóniáját kínálták az egybegyűlteknek. A műsort azért mondtam el gyorsan a beszámoló elején, mert túl akartam esni rajta, nem ezért emlékszem az estére, hanem más miatt.

Fél nyolckor a zenekar helyett egy magányos férfi lépett a színpadra a tolmács kíséretében. A zenekar igazgatója, Stephen Millen volt ő, és azért kért szót, hogy elmagyarázza, a zenekart is utolérte a civilizáció egyik vívmányának végzete. Repülővel érkeztek hazánkba, és a reptéren (vagy ki tudja, hol) elkeverték a zenekar csomagjait a fellépőruhákkal, és a nagyobb hangszerekkel. Mielőtt a csalódásunknak és együttérzésünknek adhattunk volna hangot, az igazgató hozzátette, hogy már úton vannak a csomagok, és a koncert másfél óra múlva, este 9-kor el is kezdődik majd, de addig sem maradunk zene nélkül. A zenekar művészei közül jópáran vállalták, hogy rögtönzött kamaraprodukciókkal segítik elütni az időt. Elvégre a zongorakísérő, amiből esetleg egy szimfonikus zenekarnál hiány mutatkozhat, itt adott volt Maestro Eschenbach személyében.

Christoph Eschenbach

Utcai ruhában előbb két zenekari hegedűművész játszott egy tételt Bach d-moll kettősversenyéből, majd egy Schumann-románcot hallottunk az oboaszólam egy oszlopos tagjától. Mindkét darabnál érezhető volt, hogy nem begyakorolt produkció, hanem sebtében előrántott mű. S ez adta meg azt a varázst, ami miatt máig emlékszem erre a koncertre. A kamarazenélés lényege elvileg az egymásra figyelés, a zenei vezérgondolatok ide-oda adogatása, egymás segítése kell(ene) legyen. Mégis, a legnagyobb művészeknél is megfigyelhető az a jelenség, hogy a próbafolyamat során már annyira megismerték egymást és egymás koncepcióját, hogy mire az előadásra kerül sor, nem azt mondom, hogy rutinszerűvé válik a darab, de mindenesetre hallatszik az összeszokás, hogy a zenei megoldások egyikük számára sem hatnak újdonságként.

Ez a rögtönzött kamarakoncert pont a spontaneitás érzését adta meg. Szinte nem is nekünk játszottak, hanem egymás felé fordulva, a másikra, a zenére hihetetlen módon figyelve szólaltatták meg a műveket. Annyira érzékeny és muzsikaközpontú, intim előadás volt, hogy csalódást éreztem, amikor véget ért. Christoph Eschenbach Schumann Álmodozásával zárta a hevenyészett koncertet, majd kimehettünk a teremből a vezetőség által felajánlott pezsgőt elfogyasztani, hogy utána végre kezdetét vehesse az igazi, meghirdetett koncert, a fent említett műsorral.

Beethoven ide, Sibelius oda, nekem az előrehozott ráadás tetszett a legjobban azon az estén.

Playliszt