playliszt

Ez nem aktuális kritika, hanem az egyik legkedvesebb emlékem az elmúlt időszak koncertlátogatásaiból…

Mint sok zenész, én is kritikus füllel/szemmel ülök minden hangversenyen. Nem elégít ki az impozáns műsor vagy a csupán a zenekar vagy karmester jól csengő neve. Meghallgatom, mi szól, és majd aztán döntök. Sajnos, rendkívül sokat találkoztam az „unott professzionalizmus” jelenségével. A világ legjobb zenekarai mesteri módon, de láthatóan élvezet nélkül játsszák el a műsort, s bár hibát nehezen találnék benne, mégis, gyakran határozottan éreztem a turné-fílinget, azaz azt, hogy X darabot tegnap Bécsben, ma Pesten, holnap este pedig már a zágrábi Lisinski-teremben adják elő.

Tudom, hogy a zenész is ember, és egyáltalán nem könnyű egy egész napi utazás után, gyűrötten, napi gondok által barázdálva kiülni a színpadra és soha meg nem ismételhetőt alkotni önfeledten. Hogy nem nekem savanyú a szóló, azt egy Mihail Pletnyovval lefolytatott beszélgetés bizonyította be, aki az interjú kezdetén, csupán bemelegítő jellegű „hogy ment ma a próba, Maestro?” kérdésemre kifakadt, és pontosan a fentebb leírt turnéfáradtságról és életuntságról panaszkodott, megjegyezvén, hogy lassan eljut odáig, hogy jobban élvezi a lelkes amatőrök zenélését, mint a profikét.

Ilyen előzmények után, ilyen tapasztalatok birtokában vetődtem el öt évvel ezelőtt a Művészetek Palotájába, a Symphonica Toscanini koncertjére. Mivel „hivatalból” jártam ott, előre eldöntöttem, hogy az első félidőt végighallgatom, majd hazamegyek. De ember tervez, muzsika végez.

Lorin Maazel a Symphonica Toscanini zenészeivel a színpadon

Az első félidőben Beethoven VII. szimfóniája szólalt meg az alapító karmester, Lorin Maazel vezényletével. Egyáltalán nem volt hibátlan. Találtam benne pontatlanságot, be nem lépett szólamot, ha nagyon akartam. De az az igazság, hogy az első öt perc után egyáltalán nem akartam semmi mást, csak őket hallgatni még nagyon sokáig. Ha jól tudom, akkor ez a zenekar még alkalmi formáció volt, azaz a Maestro által személyesen kiválogatott zenészek nem egész évben dolgoztak együtt, hanem évente összegyűltek egy-egy próbaidőszakra, majd hangversenykörútra. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nem voltak annyira összecsiszolódva, mint egész évadban együtt dolgozó kollégáik. De ez, ami talán más csapatnál hátrány, ebben az esetben kifejezetten előny volt. Előadásuk friss volt, tele kíváncsisággal, szeretettel és tapintható izgalommal. Lorin Maazel erős kézzel vezette az előadást, de érezhető volt, hogy a zenekar az ő szívéhez is nagyon közel áll. A Beethoven-szimfónia híres második tétele sohasem volt ennyire fojtogató, ennyire misztikus. Kevésszer tapasztaltam a MÜPÁban azt a hangulatot, amit így szokás leírni: megállt a kés a levegőben. Itt megállt.

Ezek után természetesen muszáj volt maradnom a második félidőben is, ahol Brahms II. szimfóniája szólalt meg, hasonló intenzitással. S mivel – úgy látszik – nem csak nekem tűnt fel, hanem a közönség többi tagjának is, hogy a zenekar kivételesen magával hozta a szívét is, a szűnni nem akaró tapsot a csapat két ráadással hálálta meg.

Brahms magyar táncát, valamint A tolvaj szarka-nyitányt fülig érő szájjal játszották a muzsikusok. Ezekben a darabokban is volt bizonytalanság, rossz hang, de az önfeledt lelkesedés felülírt minden egyebet. Maestro Maazel mosolygott és látható élvezettel játszott a zenekar lelkén. S amikor a ráadások véget értek, a zenekar felállt, a pulttársak egymás felé fordultak, és – habitustól függően – egy-egy öleléssel, puszival vagy kézszorítással köszönték meg a másiknak az együttmuzsikálás élményét.

Hihetetlenül boldogan mentem aznap haza. Jó volt látni, hogy a profik világában is van még, aki őszintén élvezi a zenét…

Playliszt