playliszt

A Concerto Budapest Dvořák- és Csajkovszkij-műsorral lépett a Zeneakadémia pódiumára. A vendégszólista a nagyszerű angol gordonkaművész, Steven Isserlis volt.

A hagyományos koncert-koreográfiát felülírva a hangverseny mindjárt egy versenyművel, Antonin Dvořák h-moll gordonkaversenyével kezdődött, Steven Isserlis éppen most megjelent szórakoztató zenetörténetének címét kiforgatva: belecsaptak a lecsóba.

A művel való teljes érzelmi azonosulás, a zenekari expozícióval való együtthullámzás, a hangzásra, témákra való önfeledt rácsodálkozás gesztusai meglepően hitelesnek hatottak, miközben maga Isserlis sem tudná megmondani, hogy hányszor játszotta már el ezt a csellókoncertet. De azt hiszem, hogy e gesztusok nagyon is funkcionálisak voltak, Isserlisnek ugyanis épp a zenei gesztusok révén kellett felülemelkednie az akusztika törvényein. Ő az a csellista ugyanis, aki nem hajlandó áthúrozni bélhúros hangszerét, akkor sem, ha épp egy bő harminc tagú, acélos vonóskar játszik mögötte. Eleinte valahogy nem is hallatszódott Isserlis hangjának „magja”, aztán azon kaptuk magunkat, hogy az érzelmi intenzitás, az interpretáció szuggesztivitása „decibelben” mérhető dinamikai potenciálra tett szert. Persze igazán a lírai-nosztalgikus, dalolós lassú tételben és a finálé epilógusában kelt igazán életre Isserlis hangszere, s olyasféle szellemdialógust folytatott, melyet nehéz volt könnyek nélkül hallgatni. Forrós siker, ráadás (egy halk szavú kompozíciót adott elő, de nem ismertem fel) majd szünet.

S aki maradt (csak néhány cselló-fixált ment el az első rész után) nem csalódott. Keller András nagyszerű Csajkovszkij-félidőt dirigált, alaposan kibővített vonóskarral (a prímben tizenkét hegedűssel), impulzívan, masszív, ám mégis világos zenekari tónusokkal, a sötétebb árnyalatokat sem masszaszerűen kikeverve. Azt hiszem, Kellernek jól ez a fajta zsigeri, érzelem- és indulatvezérelt előadói hozzáállás, s miközben hallhatóan kontrollálja a zenei folyamatokat, ez sohasem tűnik fékezésnek, beavatkozásnak, fontoskodásnak. A Rómeó és Júlia nyitányfantázia magától lángra kapó hevességgel és egy valóban nagy mű összképét maga után hagyó előadásban hangzott el. A magvas és az egész hangzás bázisát jelentő vonósok mellett meg kell süvegelnünk a fúvósok teljesítményét is, a rezeseket éppúgy, mint a fafúvósokat. Hasonlóan jól sikerült a Hattyúk tava szvit megszólaltatás is, az azonnal megragadott karakterek éltek, a szólók pompásak voltak, a két ráadás pedig indokolt volt.

Nagyzenekari hangversenyekre igen ritkán járó koncertpartnerem fogalmazta meg az est summáját, amikor őszinte csodálkozásának és elismerésének hangot adva megkérdezte: „ki ez a zenekar?” Hát a Concerto Budapest! – válaszoltam.

Molnár Szabolcs

(Zeneakadémia, december 13.)