playliszt

Rajongok a hangfelvételért. Őszintén. Meggyőződésem, hogy pótolhatatlan értéket képvisel a klasszikus zene területén. Megörökíti a zene megteremtésének időbeli, megismételhetetlen műalkotását. Az akusztikai paraméterek befolyásolásával pedig maga is a művészi újjáteremtés eszköze. Van valami, amit viszont a legcsiszoltabb hangfelvétel sem tud megadni: az élő koncert nyújtotta elementáris élmény. Szeptember 29-én a Müpában ez az élmény mellbevágó volt. Hogy miért? Anna Netrebko énekelt.

Csodálatos hang, tévedhetetlen zeneiség, szuggesztív színpadi jelenlét – tulajdonságok, melyek ritkán egyesülnek egy előadóban. Az orosz szoprán szeptember 29-én bebizonyította, hogy ő nemcsak rendelkezik velük, de képes is őket a drámai kifejezés szolgálatába állítani. Erre szüksége is volt, ugyanis műsoruk (merthogy nem egyedül lépett fel, de erről később) középpontjában verista szerzők – Ciléa, Mascagni, Leoncavallo – művei álltak. Legyen szó Ciléa Adrianájáról, vagy Leoncavallo Neddájáról, Netrebko minden szerepet, minden érzelmi pillanatot hatalmas kifejezőerővel keltett életre. Az est jobbnál-jobb interpretációi közül kiemelném a Mefistofele L'altra notte in fondo al mare kezdetű áriájának előadását. A börtönben sínylődő, zavarodott Margit panasza nagy kihívások elé állítja az énekest: úgy kell a drámai kifejezést szem előtt tartani, hogy közben megmaradjon a dallamívek zeneisége. Ezt a feladatot a szoprán irigylésre méltóan oldotta meg. Természetes muzikalitással énekelt, az ária érzelmi tartalmát meggyőzően közvetítette.

Netrebko kétségkívül nagykultúrájú énekes. Előadásában rengeteg árnyalatot, megszólalási differenciáltságot hallhattunk. És az a hang, te jó Isten! Gyönyörű tónusú, hatalmas, telt hang, amely úgy töltötte be a Bartók Béla Hangversenytermet, mintha azt rá tervezték volna. Elementáris élmény volt.

A koncert kapcsán nem véletlenül emlegetem a hangfelvételt, ugyanis az áriaest többé-kevésbé lemezbemutatóként is funkcionált. A műsor szinte teljes egészében megegyezett Netrebko nem régiben kiadott, Verismo című albumának összeállításával. Netrebko férje, Yusif Eyvazov bár a felvételen csak másodlagos szerepet töltött be, a koncerten már egyenrangú félként lépett színpadra. Ami azt illeti, az „egyenrangú” kifejezés csak az áriák mennyiségére utal, nem az éneklés minőségére.

A tenor teljesítménye sajnos nem hasonlítható Netrebkóéhoz. A hangja meglehetősen nyers volt, előadása pedig lapos. Énekléséből azt hiányoltam leginkább, amit az énekesnő esetében különösen dicsértem: a kifejezés gazdagságát. Eyvazov csak „elénekelte” az áriáit, nem gazdagította azokat kifejezésbeli árnyalatokkal. E mellett technikája is kívánnivalókat hagyott maga után: a hangvégeket rendszerint elharapta, dinamikai skálája pedig a forte és a fortissimo közé szorult. Ezek a gyengeségek főképp az Az arlesi lány „È la solita storia del pastore” kezdetű áriájában voltak szembe-, pontosabban fülbetűnőek, ahol a lírai tenorok számára ideális, érzékeny zenei kihívásoknak képtelen volt megfelelni. A tenornak egyszerre volt áldásos és átkos szerepe Netrebko koncertjén. Egyrészt önálló előadóként nem feltétlenül kapta volna meg ezt a felkérést, másrészt viszont azzal, hogy az énekesnővel egy színpadon mutatkozott, kínosan nyilvánvalóvá váltak hiányosságai.

A Magyar Állami Operaház Zenekara tisztességesen helyt állt az est folyamán. A Jader Bignamini által vezetett együttes precízen, bár egy kissé érdektelenül játszott – előadásukból hiányoltam a fantáziát. Mindenesetre a fafúvósok több alkalommal, például a Gioconda-részletben, igazán nemes, fényes hangszínt produkáltak.

Elek Martin