playliszt

Michael Talbot, neves angol zenetudós szerint a 18. század egyik legnagyobb hatást gyakorló zenei publikációja Antonio Vivaldi 1711-ben megjelent első concerto-gyűjteménye, az Estro Armonico (op. 3) volt. Bár a 20. század közepén kezdődött „barokk reneszánsznak” köszönhetően a kiadvány újból nagy népszerűségnek örvend, ennek ellenére meglehetősen kevés együttes vállalkozott mind a 12 concerto egy albumra rögzítésére.

Persze a „Négy Évszak”-ciklus – amely maga is csak az op. 8 részlete – önálló népszerűsége fényében egyáltalán nem meglepő, hogy teljes Vivaldi-kötetek ritkábban kerülnek a lemezboltok polcaira. Bizonyos esetekben lehet, hogy ez nem is olyan nagy baj. Azonban az Estro Armonico Vivaldi legváltozatosabb concerto-opusa: egyrészt a sorozat egy fiatal, üde, még útját kereső lángelme műhelyébe enged bepillantást, másrészt egyedüliként itt figyelhetők meg tematikai-stratégiai ellentétek opuson belül. Már csak ezekért is megérdemelné a közönség, hogy ne csak részleteit, hanem a teljes sorozatot megismerhesse.

A teljes op. 3-felvételek hiánya különösen szembetűnő a korhű hangszereken játszó formációk esetében. A ma már történelminek számító, sokak szerint kissé egysíkú Christopher Hogwood vezette Academy of Ancient Music (1977) és Trevor Pinnock dirigálta The English Concert (1987) felvételeket nem követte jelentős, mind a 12 concertót magában foglaló bejátszás az ezredforduló környékén megjelent, sokakat megosztó extravagáns olasz felvételekig. (1998-ban Fabio Biondi és az Europa Galante, 2002-ben pedig Ottavio Dantone és az Accademia Bizantina vette lemezre a műveket.) Az elmúlt 13 évben aztán újabb szünet következett, amelyet Rachel Podger – aki különböző együttesek vendég-koncertmestereként már két másik Vivaldi-opust is lemezre vett – tört meg az év elején a Channel Classics gondozásában megjelent albumával.

Vivaldi gyűjteménye eredetileg négy hegedű-, két brácsa-, cselló- és basso continuo-szólam formájában jelent meg, ezért sokan feltételezik, hogy ezeket a darabokat annakidején szólamonként egy-egy emberrel, kvázi kamarazeneként játszották. Ezt erősíti egyébként az is, hogy a sorozat darabjai stílusukat tekintve a későbbi Vivaldi-concertókhoz képest sokkal inkább a concerto szó etimológiájának „egyetértés”, mint „versengés” mivoltát domborítják ki. Podger emiatt – a fent említett, korábbi angol felvételekhez hasonlóan – a zenekarival szemben a kamarazenei felfogás mellé tette le a voksát.

A döntést több okból is szerencsésnek tartom. A történeti hitelesség mellett olyan feszességet, energikusságot kölcsönöz az interpretációnak, amelyet nagyobb együttessel sokkal nehezebb lenne elérni, ha egyáltalán lehetséges. Persze ezt elősegíti az is, hogy a felvételt Podger ezúttal az általa életre hívott és irányított Brecon Baroque együttessel készítette: ebben a játékosok nagyrészt az angol hegedűművésznő iskolájából kerültek ki, így egy olyan, a lemezen is érezhető zenei egyetértés – lásd „concerto” etimológia – figyelhető meg, amely más együtteseknél ritkán tapasztalt összeszokottságot eredményez. Ez a feszes, de egyszerre játékos interpretáció, amely sokszor a jazzt juttathatja a hallgató eszébe, elsősorban a gyorstételekben ad igazán jelentős pluszt, mivel így a szerző által az utolsó centiig gondosan kimért formák káprázatosan precíz módon tudnak megszólalni. Példának okáért említhető a második concerto első tételének ostorcsapás-szerű negyedei és a második tételének zakatoló tizenhatodai, vagy a tizedik concerto nyitótételének vitalitása, de valójában ilyen szempontból a szinte az összes tételt elsorolhatnám.

A kamara-felfogással ráadásul a Podger-felvételekre amúgy is jellemző transzparens hangzás még jobban tud érvényesülni. Az áttetszőség különösen a lassú tételeket teszi élvezetessé – ezt példázzák az ötödik és hatodik concertók középső tételei. A transzparencia azonban nem válik öncélúvá; amikor kell, igenis oda tudnak csapni a húrok közé, à la Il Giardino Armonico. Általánosságban megállapítható, hogy a csapat nagy hangsúlyt fektetett a concertókban rejlő texturális változatosságok – vagyis a Vivaldi-stíl egyik, mások által utol nem ért fő tulajdonságának – bemutatására.

A mai Vivaldi előadói stílus egyik ismérve a szerzőnek tulajdonított szeszélyesség zenében való minél erősebb kifejezése. Ez persze sokszor túlzásokat okoz, ezúttal azonban nincs így. A kiegyensúlyozottság elsősorban annak köszönhető, hogy Podger és társai – a szükséges helyeket leszámítva – viszonylag keveset lassítanak vagy gyorsítanak. Ez összefüggésben van a csúcsra járatott ritmikai feszességgel; ez legkésőbb a 12. concerto első tételében válhat nyilvánvalóvá, amelyet az első ízben itt megjelenő „rángatások” némileg szét is vernek. A díszítések alapvetően próbálnak diszkrétek maradni: bár a játékosok sokszor élnek vele, de többnyire elég visszafogott – mégis hatásos – módon. Érződik, hogy nem próbál senki a másik fölé kerekedni, helyette a csapatszellem mindennél fontosabb.

Mindent összevetve a felvétel nem véletlenül lett rövidesen a kritikusok kedvence – a BBC-nél Record of the Month lett, a Gramophone pedig Diapason d’Or-ral jutalmazta: végre van egy olyan felvétel, amit bárkinek, legyen az hardcore régizene szakértő vagy komolyzenétől en block ódzkodó, nyugodtan oda lehet adni. Az albumon hallható zene elsőrangú, csakúgy, mint az interpretáció, amely egyben arra is példát mutat, hogy valójában hol tart a régizene 2015-ben.

Részemről a felvétel legnagyobb erőssége az, hogy sikerült létrehozni a jelenkori barokk-interpretációs stílusok szintézisét, egyfajta arany középútját. Ebben a bejátszásban benne van az angol-holland régizenei iskolából örökölt transzparens ensemble-hangzás és a hitelességre való törekvés, miközben az olasz hatások is megjelennek: sodró tempók, bevállalós dinamikák, extravagáns artikulációs megoldások – azonban ezek mind csak mértékkel. Mindezek mellett az egész albumot egy olyan „frissesség” lengi be, amely sokszor az I Musici di Roma és az Academy of St. Martin in the Fields úttörő felvételeit juttatja eszembe – vagyis azokat az első felvételeket, amikor ezek a concertók majdnem olyan újdonságként hatottak a modern kor emberei számára, legyenek azok a játékosok vagy a közönség, mint ahogyan megjelenésük után, 1711-ben.

Németh Zsombor