playliszt

Várdai István és a Kodály Filharmonikusok Debrecen koncertjére némi rezignáltsággal indultam el: azt gondoltam, ha a világsztár, tökéletes játékú csellista egy magyar nagyváros zenekarával romantikus darabokat játszik, az nagy meglepetéseket nem rejthet. Tévedtem.

Gyorsan hozzá is kell tennem, nem Várdaival kapcsolatban, hiszen őt már hallottam korábban is, például éppen azon a koncerten, amiről írtam is a Playlisztre. A Szimfonikus felfedezések – Bábeli romantika sorozat utolsó, Az Ó- és Újvilág találkozása alcímre hallgató koncertjén a meglepetést egyrészt maga a közönség, másrészt a karmester, Somogyi-Tóth Dániel okozta. Az előbbi esetében – bár nem ért váratlanul – az egyik negatív tapasztalat az volt, hogy a Müpa második emeletét ki sem nyitották, pedig mint azt már írtam, számítani lehetett a legmagasabb rendű zenei élményre. Erre élő bizonyítékként szolgált, hogy egy sorral előttem Baráti Kristóf és Devich Gergely hallgatta a koncertet. Ha ez nem lenne elég, Debrecen polgármesterének bevezető beszédét nagyjából három perc után gyakorlatilag kitapsolták/-fütyülték, érzésem szerint (ami lehet, hogy téves) politikai megfontolásból. Hozzá kell tennem, engem sem kötött le igazán a mondandója, mégsem gondolom, hogy egy koncertteremben helye lenne ilyesminek.

Ezzel szemben a hangszerpakoló óriási tapsot kapott, csak úgy, mint a „Befejezetlen” szimfónia első tétele, amit nemcsak a szokás, hanem az előadás sem indokolt igazán. Az előzmények után talán nem meglepő, hogy nem úgy sikerült a műfaj sokak által legelső romantikus opusaként emlegetett szimfónia kezdete, ahogy kellett volna: a tempó túl lassú volt, és az egyébként később kiemelkedően jó fafúvósok témájába is becsúszott egy kisebb gikszer. Ennél még zavaróbb volt a tétel harmóniailag és formailag is kulcsfontosságú, moduláló átvezető szakaszának rezes félrefújása, valószínűleg Somogyi-Tóth hibájából fakadóan. A második tételre mintha már magához tért volna a zenekar: a bukolikus hangulatú zenében jól érvényesült a vonósok puhasága, a fák intelligens dallamformálása, ám összességében ezek ellenére sem lehetett részünk olyan előadásban, amit a mű megkövetelt volna.

Amint azonban bejött a színpadra Várdai István, mintha minden a helyére került volna. Bruch Kol Nidrei című művében – amely a zsidó liturgia engesztelő napjának, a jom kippurnak a beköszöntő imája – Várdai már a legelső hangba belesűrítette nem csak a mű, de annak vallási és történelmi mondanivalóját, akár azt is mondhatjuk, recepciótörténetét is, hiszen a 19. században született darabot betiltották a náci Németországban. A hangverseny címében szereplő Óvilágot e mű képviselte, az Amerikába kivándorolt Dvořák ezután következő, fülbemászó dallamvilágú g-moll rondója, illetve a szünet utáni h-moll gordonkaverseny pedig az Újvilághoz tartozott. Ez utóbbi két darab bizonyult minden szempontból az est fénypontjának. Bár a műismertetőben az áll, Dvořák mindkét műve (a rondót még Csehországban írta, a concertót viszont már az óceán másik oldalán) inkább a cseh hagyományokhoz kapcsolódik, a versenyműben mégis felfedezhető volt a komponista új hangja. A kettő közt Csajkovszkij Pezzo capricciosója hangzott el, amelynek halál-tematikáját nemcsak h-moll hangneme, hanem önéletrajzi kontextusa is bizonyítja – a zeneszerző egy közeli barátja éppen ez időben került a szifilisz fájdalmas státuszába, amelyet Csajkovszkij végigasszisztált.

Várdai játéka az érzelmek borzasztó széles skáláján mozgott, zenéjén és testbeszédén is végig érződött, hogy próbál minél inkább együttműködni, kommunikálni a zenekarral, a kapcsolódás azonban nem minden esetben volt kölcsönös. A leghangosabb sikert a gordonkaverseny aratta, amely során már a zenekar is átvette a harminc éves csellista lendületét, muzikalitását. A koncert végén a közönségnek sikerült három Bach-ráadást is kicsikarnia Várdaiból, aki viccesen megjegyezte: legközelebb ad majd egy szólóestet a zeneszerző műveiből. Talán mindenki nevében szólok, ha azt mondom: izgatottan várjuk!

Könyves-Tóth Zsuzsanna