playliszt

A Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetőjével, Dráfi Kálmánnal beszélgettünk többek között művészetoktatásról, mester–növendék-kapcsolatról és a szeptemberi Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyről. Első rész.

Hózsa Zsófia: Gyermekkora óta folyamatos kapcsolata van a Zeneakadémiával. Hogyan határozta meg életét az intézmény?

Dráfi Kálmán: Valóban, 1970 őszétől szünet nélküli a kapcsolat a Zeneakadémia és köztem, s ez máig a legfontosabb szál az életemben. Sokszor álltam nehéz döntés előtt, amikor felmerült, hogy máshol éljek, de a zeneakadémiai tanári munkát és a növendékekkel való kapcsolatomat nem akartam feladni. Az itthoni körülményekkel természetesen mindenki elégedetlen, hiszen a tanári fizetések elkeserítően elmaradnak a nyugatiaktól. Ugyanakkor a Zeneakadémián hosszú évtizedek óta kiváló tehetségeket taníthatok, ami nagyon sokat jelent egy tanár számára. A tanítás már a kezdetektől legalább olyan fontos volt nekem, mint a saját karrierépítésem, majd át is vette a főszerepet az életemben. Vannak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak tanítani – ilyen volt például Fischer Annie, aki ennek ellenére zseniális tanárom volt. Az ő tanításának a lényege a mutatás volt, ahogyan Bella Davidovicsénak is, aki a moszkvai konzervatóriumban volt a mesterem. Leültek a hangszerhez, játszottak, és onnantól tudtam, hogy mit kell csinálnom. Ennél jobb módszer nincs.

HZs: Nem korlátozta ez a művészi szabadságát?

DK: Sőt, kitágította! Olyan szuverén művészi színvonalat állítottak elém példaként, amitől ösztönösen rájöttem, hogy a zene, a művészet olyan, mint a sasmadár: oda repül, ahova csak akar. Felszabadították bennem azokat a törvényeket és szabályokat, amelyeket ugyan minden növendéknek meg kell tanulnia, de könnyen korlátozhatnak is. Az ő zongorázásuk pontosan attól volt világraszóló, hogy fütyültek a szabályokra, és ez nagyon közel állt az én művészi személyiségemhez. Szerencsés vagyok, hogy ezekkel a kiváló tanárokkal valóban közös volt a szemléletünk, és jó kapcsolatban álltunk, hiszen a művészetoktatásnak ez az alappillére. A jó és intelligens tanár megfelelően fel tudja mérni ezeket a viszonyokat, ez a tanári felelősség egyik nagyon fontos kritériuma.

HZs: Bár nagy a szűrés a zeneakadémiai felvételin, a közvélekedés szerint mégis túl sok művészt képzünk, a fiatalok nem tudnak elhelyezkedni, karriert építeni. Mi a véleménye erről?

DK: Én egyáltalán nem érzem ezt. Szerencsére egészen más világot élünk, mint az én időmben: most nem Magyarország a terepe egy muzsikusnak, hanem a nagyvilág. A mi szakmánk mindig is nemzetközi volt, elsősorban nem is az anyagi vonatkozás, hanem a lehetőségek miatt. Egy igazi koncertező művész állandóan járja a világot – éppen ez az oka, hogy én más életformát választottam. Évente párszor kijárok Japánba, Nyugat-Európába fellépni, kurzusokat tartani, de a folyamatos utazásra és koncertezésre képtelen lennék. Nem is tudnék egy darabot hetente vagy havonta többször előadni. Eljátszom egyszer, esetleg kétszer, harmadszorra már megunom. Szerencsére a tanítás egészen más, ott az ember éveken keresztül építkezik a növendékeinél. Minden fiatal művésznek időben el kell döntenie, hogy egy fix álláshoz kötődő életformát szeretne, vagy utazgató művészéletet, hiszen csak ennek tudatában lehet megfelelően felkészülni a pályára.

HZs: Korábban – gondolhatunk itt akár a 100-150 évvel ezelőtti időkre – szokványos volt, hogy a mesterek a tanulmányok befejezése után is egyengették tanítványaik pályáját. Ez ma is működik, vagy a Zeneakadémia elvégzése után teljesen magukra hagyják a fiatal művészeket?

DK: Ez nagyon változó. Ha a növendék igényli, természetesen működhet. Balázs János jut eszembe először, aki egy fantasztikus karrier elején álló zongoraművész, de még mindig jár hozzám órára, aktív a kapcsolatunk. Nagyon örülök és megtisztelő számomra, hogy ő visszajár hozzám annak ellenére, hogy jobbnál jobb koncerteket ont magából a világ minden pontján. Sajnos én nem voltam szerencsés ezen a téren: Vásárhelyi Magda, aki a szakiskolában volt a tanárom, Bächer Mihály és Kadosa tanár úr mind nagyon korán itt hagytak minket, Bella Davidovics, a moszkvai tanárom pedig Amerikában él, ezért nem volt lehetőségem visszajárni hozzájuk. A pályám elején gyorsan a saját lábamra álltam, de ennek ellenére még ma is érzem a tanáraimmal való kapcsolat hiányát. Éppen ezért, amíg élek, szeretném biztosítani a növendékeimnek ezt a lehetőséget. Ez a fajta művészi kapcsolat nem tud megszakadni. Talán erősebb, mint egy szerelem. Mert az ember többször is lehet szerelmes életében, egy fontos művészi kapcsolat azonban mindenképpen egy életre szól.