playliszt

A Trisztán és Izolda Stuttgartban

Egy kis, fából ácsolt halászhajó hánykolódik a nyílt tengeren, négy ember épp hogy elfér a fedélzetén. Egy asszony bálaként összecsomagolt motyóján üldögél, néha rágyújt egy cigarettára. Színesen csillogó, rojtos ruházata a romantika korának cigányábrázolásairól lehet ismerős. A hajó túlsó felén fekete utazóköpenyébe burkolózva, egy keménykalapos úr áll mélán. Emez Trisztán, amaz Izolda. Látszólag nincs közük egymáshoz, ott feszül közöttük egy „és”, ami majd a második felvonás extázisában foszlik majd semmivé. Ha a Jossi Wieler-Sergio Morabito rendező-dramaturg páros pusztán csak ennyit mesélne el – nem mellesleg a Wagner által elképzelt szcenikai terekben – akkor most egy igen színvonalasan megvalósított, világos és a hagyományos Trisztán-értelmezésről beszélhetnénk. De hát a sokszorosan díjazott alkotópáros nem a hagyományápolás területén végzett munkájukkal szerzett elévülhetetlen érdemeket.

Az előző szezon végén bemutatott Trisztán és Izolda zenei szempontból lényegében makulátlan. A meglepően mély zenekari árokból felhangzó muzsika (vezényelt: Sylvian Camberling) tónusa és maximálisan kontrollált dinamikája (a szimfonikus együttes egyetlen pillanatra sem harsogta túl az énekeseket) lefegyverző volt, az összjáték magasiskolája. Az akusztika fenomenális, gyanítom, hogy a földszinten egyetlen „rossz” ülés sincsen. Minden plasztikus és mámorító. S talán nemcsak az 1910-es években kialakított, amfiteátrumra emlékeztető földszinti sorok és a Wagner-zenét jótékonyan megsegítő akusztikai tér, hanem a Wagner-operák előadását jellemző játékintelligencia miatt is nevezik – immár évtizedek óta és joggal – Stuttgart Operaházát a „téli Bayreuthnak”.

A felvonások előtt egy enyhén áttetsző függöny takarja a színpadot, egy monumentális, gyűrűszerűen felépített (meglehetősen romos) épületet látunk, középpontjában egy őrtoronnyal. A kép Jeremy Bentham (1748-1832) utópisztikus börtönmodelljét (Panopticon) ábrázolja. Az előjáték alatt a rafinált világítással hol kissé elsötétedik, hol kissé kivilágosodik a kép, napok múlnak el. Mielőtt felhúznák, mintha csillogna már valami a hátterében. A Hold fénye tükröződik a tenger vizén. A háttérben a végtelen horizont, a hajó előtt tengerhullámokkal pingált óriás drapéria. A háttér és az előkép folyamatos mozgása a hajó hol szelídebb, hol vadabb ringatózásának illúzióját kelti fel. Oly hatásos, hogy nemcsak Izolda (néha kihajol, hogy könnyítsen háborgó gyomrán), hanem a néző is tengeribetegséggel kezd küszködni. Ez a mozgás egyetlen egyszer áll meg: természetesen a varázsital elfogyasztását követő pillanatban, amikor is Trisztán és Izolda eltűnik a hajófenéken, s csak Brangäne néma arcáról tudjuk leolvasni, hogy mi is történik odalent. Trisztán tehát nem sértetlenül „szállítja le” Izoldát Marke királynak.

Ugyanakkor a botrány talán nem is itt kezdődik el, hanem korábban, amikor Izolda felhánytorgatja lelki sérelmeit, megidézi Trisztán sebét (melyet ő oly hatásosan gyógyított meg), s e ráolvasás nem is hatástalan, Trisztánnak megnyílik régi sebe. Nem valami szimbolikus értelmű vagy allegorikus játék tanúi vagyunk, sokkal inkább tűnik úgy, mintha ez valamiféle erotikus szerepjáték volna, mely többek között arra hivatott, hogy az idősödő szerelmespárt ismét elragadja az erotikus szenvedély. Ilyen szerepjátékokat aztán a második felvonásban is láthatunk. Izolda Margitként (vagy Sentaként) ül a rokkánál és várja az ő Faustját (Hollandiját), s biztos benne, hogy előbb vagy utóbb meg is jön (mint egy derék férj), a jelzőfáklyát látványosan eloltja. Nincs rá szükség. (A második felvonás elején a távolodó vadászkürtök hangja a nehezen feledhető kategóriába tartozik.) S amikor Marke a legnagyobb szégyennel szembesíti őket, Izolda egykedvűen visszaül a rokkához és Trisztán karjaira felhelyezi a gombolyítandó fonalat. Anyu és apu – illetve anyu és gyermeke.

Egészen meglepő, amikor a szerelmi jelenet előjátéka gyanánt Trisztán gorillává változik, Izolda pedig a gorillák bizalmába férkőző és a nőstény egyed megadó mozdulatát utánzó etológussá (Dian Fossey) – további részletekért a Sigourney Weaver főszereplésével forgatott Gorillák a ködben című filmet érdemes megnézni.

Elsőre nem lehet érteni viszont azt a szerepjátékot, melyben Trisztán egy kung fu harcost imitál, ám amikor megpillantjuk az ereje teljében lévő, kisportolt testalkatú és vonzó férfit (Marke itt nem öreg és megfáradt király…), világos lesz, hogy mindez nem imitáció volt, hanem paródia: Marke királyt ugyanis egy remek kínai basszus, Liang Li alakítja. Csodálatos, dús, stabil intonációjú, érces hang. Természeti csoda, főleg nevezetes első megszólalásának stuttgarti beállításában. A második felvonás a Panopticon (mindent látó) torony körül játszódik. Nem tűnik fel, hogy egy börtönudvaron vagyunk, mert flitterekkel ékesítetett, fekete tollboák sűrű falomb gyanánt borítják be az egész teret. A toronyból pedig Brangäne figyel és őrzi a szerelmesek éjszakáját. (Brangäne megszólalása a szerelmi jelenet közepén ismét egy mámorító akusztikai pillanat…). A visszatérő Markét a tollboák lezuhanása jelzi, a hátér vörös függönye lehull és egy hatalmas, neoncsövekből épített fal fénye az egész nézőteret bevilágítja. Vakító nappal, éppúgy, ahogy Wagner elképzelte. Az ellenfényben alig látjuk a tollboákban botorkáló figurákat. S ekkor megszólal Marke, de nem tudjuk, honnan. Brangäne is ijedten forgolódik. A hang – miként az Úr hangja a Tragédiában – csak szól, ellentmondást nem tűrő titokzatossággal. Liang Li percekig énekel a tollboák alatt elrejtőzve, fekve, de ez a pozíció semmilyen hallható nyomot nem hagy áriáján. Lassan fészkelődni kezd és feláll. Ekkor látjuk, hogy férfiként semmivel sem marad el Trisztán mögött, sőt! Trisztán parodisztikus kung fu mozdulatait ekkor szánalmasnak gondoljuk.

Szép a harmadik felvonás képe is. Trisztán hajója, ezúttal partra vontatva (vagy zátonyra futva), középen áll, hatalmas lékkel (Trisztán sebe egyre nő). Trisztán a hajó előtt botorkál, öregemberként, bottal. A felvonás záró képében mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal, állva hallgatja Izolda szerelmi halálát, de nem végig. Szépen kisétál balra. Nem ez az első, és biztos nem is az utolsó olyan Trisztán-rendezés, mely nem akarja, vagy nem tudja színpadilag megoldani, kezelni a szerelmi halál gondolatát.

Jossi Wieler és Sergio Morabito tudatosan vonultatja fel a színpadon a Trisztán-legenda (a középkortól Lars von Trier Melankólia című filmjéig ívelő) recenziótörténetének kisebb-nagyobb elemeit, s bár nem minden ízében meggyőző a koncepció (több megtekintés után egészen biztosan mást mondanék…), de hatásos. Bizonyára a nagyszerű énekesi teljesítmények miatt is. Christiane Iven (Izolda) alkatát nézve a Wagner-szopránokat parodizáló bohózatok modellje lehetne. Ám ez a drámai, minden regiszterben átható hang, és a gyakran önironikus színészi játék azt hiszem, hogy minden paródia élét elvenné. Mellette valamivel erőtlenebbnek és színtelenebbnek hatott az amerikai Erin Caves Trisztánja. A svéd Katarina Karnéus (Brangäne) mind hangban, mind játékban egy fejlődő figurát jelenített meg. Míg Izolda a harmadik felvonásra visszavedlik cigányasszonnyá, ő mintha elfoglalná helyét a királyi adminisztrációba, s decens kiskosztümbe öltözik. A japán Shigeo Ishino (Kurwenal) fiatal kora dacára sűrű baritonhang birtokosa, izgő-mozgó színpadi lénye nagy komikust ígér. S ha már komédia: gondolta volna bárki, hogy a Trisztán és Izolda második felvonásán akár nevetni is lehet?

A nemzetközi társulat nagy sikert aratott, a francia Sylvian Camberling színpadra lépését pedig felforrósodó taps üdvözölte.

Molnár Szabolcs

(Stuttgarti Opera, november 22.)