playliszt

Lenyűgöző, mekkora fortissimók vannak Rimszkij-Korszakov Nagy orosz húsvétjában és Sosztakovics V. szimfóniájában. Június 19-én – Csajkovszkij Rómeó és Júlia című nyitányfantáziájával egyetemben – e művek hangzottak el a MÁV Szimfonikus Zenekar zeneakadémiai koncertjén.

Tombolhattak a rezek, hiszen az orosz zeneszerzők műveiből válogató hangverseny tele volt rézgazdag tuttival. A hangszerek a darabok folyamán szólóban, szólamban és tuttiban is játszottak. Mostanában sokat írtam arról, hogy a különböző zenekarokban a kürtök és a trombiták gikszerekkel szólaltak meg, alulintonáltak voltak. Épp ezért ki voltam élezve a rezeskarra, de jelentem, a MÁV rézfúvósai kifogástalanul játszottak. Ha kellett, masszív, de csendes szőnyegként fedték be a zenekar hangzását, ha kellett, harsányan szóltak ki az együttesből. A trombiták, a harsonák, a kürtök és a tuba egymással is harmóniában voltak, a szó legszorosabb értelmében. Az együtt megfújt hangzatok tiszták, lágyak, dúsak voltak. A precízen kikevert hangzásarányok dinamikai változásoktól, hangértékektől függetlenül megmaradtak. Tetten lehetett érni közös crescendókat, ami kifejezetten nagy érdem egy, gyakran a fortissimo fanfár-hangzásnál megrekedő hangszercsoportnál.

A zenekart a Chicagói Szimfonikus Zenekar korábbi vezető karmestere, az amerikai Irwin Hoffman vezényelte. A tavaly novemberben 90. (!) életévét betöltő dirigens az idős karmesterek szimpatikus, elegáns vezénylési stílusát mutatta be. A valószínűleg alaposan próbált zenekar fél mozdulatokból is értette a dolgát, de a betanult zenei megoldások felett hiányoztak a pillanat szülte, improvizatív apró részletek, szabálytalanságok. Hoffman minimalista mozdulatai kizárólag szólambelépések, alapvető dinamikai váltások és agogika kifejezésére szolgáltak. A szellemileg megkérdőjelezhetetlenül friss karmesterben látványosan ott élt a minden hangról való elképzelés. Gesztusaival azonban nem tudta átadni a zenekar számára ezeket, ezért amit hallottunk, nem tudott túllépni a kottába írt hangok, dinamikai jelölések és előadói utasítások korrekt előadásán.

Leginkább Sosztakovics szimfóniájában tűnt fel az egyediséget, az emlékezetes pillanatokat nélkülöző játékmód. Az első tétel óvatos, szélsőségeket mellőző, de alapvetően hatásos, okosan felépített előadása után a második tétel csalódást hozott. A vonósok egymáshoz képest pontatlan belépései, a hangszín semmilyensége és a scherzo-karakter gyengesége jellemezte ezt a tételt. A lassú tételre aztán magára talált a zenekar, és bizonyos szakaszoknál lélegzetelállítóan feszült pillanatokat teremtett. Itt érvényesült leginkább Hoffman kifinomult, nyugodt stílusa – a belső feszültségektől forrongó kimért külső jól állt a drámai harmadik tételnek. A vonósok semmiből beúszó, illetve egymásba átúszó hangjai szüntelen történést biztosítottak.

A zárótétel nemcsak hogy hangos volt, de tartalmas is! Hoffman az addig néhol kifogásolható tempókkal szemben itt tökéletes tempót vett. A fagott kissé akadozó, kiszámíthatatlanul meg-megtorpanó, ritmusában, dinamikájában szabálytalan játéka kiválóan valósította meg a szimfónia gunyoros hangszínű lázadóját. Végül megint csak a rezek… A finálé végén groteszk, harsány, rekedtes hangzássá fokozódó rézfúvós szólamok erősítették az általánosan elfogadott értelmezést, miszerint Sosztakovics a rendszernek való megfelelés látszata mögött komoly társadalomkritikát fogalmazott meg. És ez a társadalomkritika most hatalmasat szólt!

Mona Dániel