playliszt

Tudom, hogy szentségtörés, de Goldmark-év ide vagy oda, nekem akkor is Goldmark Károly művei tetszettek legkevésbé a MÁV Szimfonikus Zenekar október 27-i zeneakadémiai koncertjén. Olyan gyakran előfordul, hogy szeretjük a művet, de nem győz meg az előadás. Ezúttal szerettem az interpretációt, de a mű maga nem nyűgözött le.

Azt is tudom, hogy nem szerencsés ilyen hangulatú leaddel indítani egy cikket egy olyan koncertről, amelyről szinte csak jót szeretnék írni. Mert, bár megemlítettem a fő pozitívumot is, látványosan kiemeltem a hangverseny számomra gyengepontként megélt epizódjait. De azt is csak azért, mert van jelentőségük az előadók teljesítményének értékelésére nézve. Elsősorban Banda Ádám hegedülésére próbálok sután kilyukadni… Goldmark a-moll hegedűversenye ugyanis lehetővé tette, hogy teljes egészében az előadó játékára koncentráljunk. A technikailag kétségtelenül embert próbáló darab sem szerkezetében, sem harmóniai világában, sem pedig tematikai struktúrájában nem terhelte le a közönséget. A néhol végtelennek tűnő melódiák nem másztak rögtön a hallgató fülébe, de lehetőséget biztosítottak, hogy alaposan szemügyre vegye Banda dallamalkotó módszerét. A hegedűművész érzékenyen, tagoltan játszotta a lírai dallamokat, a virtuóz részeknél pedig határozottan, a „csúnya” hangoktól sem félve csapott a húrokba. Ki kell emelnem egy olyan hegedűtechnikai jelenséget, amelyet korábbi írásaimban – túlzott használata miatt – szinte mindig elleneztem: a vibratót. Banda Ádám vibratói csodálatosak voltak! Nem spórolt velük, de stílusosan, változatosan, természetesen használta őket. A máskor egyenesen bosszantó széles vibratók is jólesően simultak Goldmark zenéjébe. Teátrális mozzanatokból sem volt hiány, de akárcsak a vibrato esetén, ez is értelmet nyert, segítette (legalábbis nem hátráltatta, mint annyiszor) a hangzást. Csupán néhány intonációs pontatlanság, és – elsősorban a ráadásként játszott Reger-darabban tapasztalt – aprócska gikszer rontotta az összképet.

Na, tessék, a retorikai felépítés csődje ez a cikk: sikerült negatív gondolattal zárnom egy dicsérő gondolatmenetet… De miért? Miért jön elő belőlem a kisördög? Azért, mert ha sokáig boncolgatom, találok több hibát is az előadásban. Ennek a koncertnek azonban épp nem a tökéletesség volt a lényege, hanem az, hogy a zenészek teljes odaadással muzsikáltak. Ez közhelynek hangzik, de ezúttal tényleg megérintett az az üzenet, amelyet talán az előadók át kívántak adni. És ebben óriási része volt az est karmesterének, Medveczky Ádámnak. Vezényléséről sok mindent el lehet mondani, lehet kritizálni, de egy biztos: olyan mennyiségű zenei tapasztalat van a kezében, amely alapjaiban változtathatja meg a hozzáállását egy-egy műhöz. Megfontolt tempói szimpatikusak, dinamikai utasításai árnyaltak voltak. És mikor azt hittem, egy erős mezzoforte a maximum, amit ki tud hozni a MÁV-ból, beintett egy hatalmas fortét – ügyesen spórolt a puskaporral.

Talán a szünet után elhangzó Dubrovay-művet, a Magyar szimfóniát emelhetném ki mint zenei csúcspont. Csak hogy a kellemes és ismerős hangzások, az archaizáló, mégis modern akkordokkal felturbózott magyaros hangvétel nem maradt több, mint álló tájkép. Pedig a zenekar kitett magáért: az első félidőben ügyetlenkedő kürtök új életre keltek, a rezes glissandók menők voltak, a nyújtott ritmusok pregnánsak. Az előadás tehát ismételten kiváló volt, akárcsak Kodály Páva-variációiban. Ez a darab rendkívül népszerű az idei műsorokon, talán épp ez a gyakoriság vont le a mű aktuális erejéből. Sajnálom, úgy tűnik, nekem aznap csak a zenészek tetszettek. De ők nagyon!

Mona Dániel