playliszt

Mosonyi-mise a Mátyásban a MÁV-tól – így tudnám legrövidebben és legemmesebben összefoglalni, mit hallottam tegnap este a Várban. A szimfonikus zenekar e koncertjével emlékezett meg a 200 éve született Mosonyi Mihályról.

Először egy szolgálati közlemény… Az est karmestere Medveczky Ádám volt. Miután a koncert legelső beintésére megkésve reagált a zenekar, gondoltam, elsütök valami gyenge viccet „MÁV” és „késés” kulcsszavakkal, de a hangverseny további részében olyan fegyelmezettséget és pontosságot tanúsított az együttes, hogy ezúton kérek elnézést a poén gondolatáért.

Másodszor egy találós kérdés… Honnan tudhatjuk meg, hogy egy hallgatóságból ki magyar és ki külföldi? Játsszuk le nekik Mosonyi Ünnepi nyitányát! Ebbe a darabba ugyanis a szerző integrálta a magyar Himnusz és a Szózat dallamát is, mindezt a 19. században oly divatos magyaros stílusban. A felismerés következtében összemosolygó arcok, a csillogó szemek nemcsak arról árulkodnak, hogy magyarok vagyunk, hanem arról is, hogy szeretjük azt, ami ismerős, és ami a miénk. Egy efféle zeneszerzői húzásnak a saját korában sem lehetett kisebb hatása. És tényleg! A Zenészeti lapok című folyóiratban így ír B…s, vagyis Bartalus István az Ünnepi nyitány 1860. január 6-i bemutatójáról: „Mit mondjunk Mosonyi ünnepi nyitányára? Mosonyi a hangszerelésnek nagy mestere; az igazi nemes magyar jellemet ritka szerencsével és jó ízléssel tudja visszaadni. Jelen művében a szózatot is befonta. Kell e mondanom? hogy az előadás megtette hatását.”

És csak harmadszor a kritika… Mindig öröm olyan templomi koncertre menni, ahol nem az alkalomra összeverbuválódott kamaraegyüttes zenél, hanem profi muzsikusok. Jó zenét hallgatni, jó előadókkal, ilyen szép helyen – egyszerű receptnek tűnik. A koncert Ünnepi nyitánya a mélyvonósok dús, kifejező, már-már zokogásközelien deklamáló hangszínétől szinte kirázott a hideg. A templom falai vissza-visszaverték ezt a sírva vigadós magyar hangvételt. S bár később jöttek a darab mókásabb, könnyedebb szakaszai, a bevezető visszatérése, illetve a már említett Himnusz- és Szózat-idézet miatt a darab egészét áthatotta a magyaros melankólia. Ki kell emelnem a csellisták szólamvezetőjét, Vámos Marcellt, aki gordonkaszólóival megteremtette a hangverseny talán legemlékezetesebb pillanatait. Intenzíven megzengetett hangjai betöltötték a templom terét, megtartva a zenekarral való kiváló arányt. Vámosnak nemcsak a hangaránybeli, de a zenekari zenész és a szólista attitűd közti ideális egyensúlyt is sikerült megtalálnia.

A koncert második felében jött a nagy falat, a nyitánynál csaknem húsz évvel fiatalabb, közel egyórás C-dúr mise. A zenekar kiegészült a Debreceni Kodály Kórussal és négy énekes szólistával. Most vált igazán érdekes tényezővé az akusztika. Belekóstolhattunk a régi korok kórusos miséinek világába (még ha soha, vagy alig állt rendelkezésre ekkora kórus); a zene adta katarzis érzése egészen testközelivé vált. A templomtól ugyanis olyan mértékben felerősödött a kórus hangja, mintha csak a legmodernebb 7.1 HiFi-rendszeren hallgattuk volna. A kihallatszódó beéneklésnél még bizonytalan intonációt sejtető kórus lenyűgöző koncentráltsággal és precizitással énekelt. A szólistákról sajnos már nem mondható el mindez, legalábbis nem mindenkiről. Haladjunk minden értelemben lentről felfelé! Ha össze akarnám foglalni röviden, mit kifogásoltam Valter Ferenc basszusában, azt mondanám: nem nyitotta ki a száját… A dübörgő kórus és a hömpölygő zenekar előtt még a szokásosnál is erőteljesebb hangintenzitásra van szükség. Támasz, artikuláció és megfelelő hangpozíció nélkül nem hallani, amit az illető énekel, vagy ha hallani, az sem elég kifejező. Valter ezúttal nem tudta megmutatni basszusának sem mélységét, sem teltségét, sem pedig hangszíneit. A tenorista Nyári Zoltán már jobban találta az arányokat a zenekarral, odafigyelt partnereire, mindvégig fülelt a körülötte szóló zenére. Igazán azonban az énekesnők passzoltak bele a 19. századi misék világába. Bokor Jutta karakteres altja – épp egyedi hangszíne miatt – kiszólt az együttesből, de számomra is meglepő módon az ebből fakadó micsoda?-élmények pozitívak voltak, és nem valamiféle stílusidegenségnek szóltak. Bazsinka Zsuzsanna kristálytiszta hangja viszont mindvégig belesimult a mise zenéjébe. Mi a jobb: ha felkapom a fejem előadás közben egy-egy váratlan megoldásra, vagy ha olyan természetes és simulékony az adott éneklés, hogy szinte fel sem tűnik? Ezt mindenki döntse el maga!

Zárszó helyett… Medveczky, akit korábban támadtam már emiatt, ezúttal előrelátóan választotta meg tempóit. Olyannyira alkalmazkodott a templom adta visszhanghoz, hogy az gyakran zenében érkezett vissza a falakról… Medveczky leginkább lassú, kimért tempókat vett, de szerencsére ez nem azt jelentette, hogy megriadt volna a gyorsabb vezényléstől. Letisztult, kifinomult mozdulataival a zenekar és a közönség számára is érthetőbbé tette Mosonyi műveit.

Mona Dániel

fotók: Szántó György