playliszt

Parádés műsor: Csajkovszkij 1812 nyitánya, Glazunov Hegedűversenye Baráti Kristóffal, majd a szünet után Csajkovszkij 6. szimfóniája. Kritikai él nélkül mondatjuk: igencsak populista összeállítás, amolyan “best of”orosz romantika. A csábításnak én magam sem tudtam ellenállni. Köszöntjük utasainkat, a MÁV szimfonikusok október 9-i zeneakadémiai koncertjének kritikája következik.

Csajkovszkijjal nehéz mellé lőni. Ő a klasszikus zenében a popzene, azaz a fülbemászó romantikus dallamok és a szinte Disney-rajzfilmeket megidéző mesés harmóniák mestere. (NB. Tisztában vagyok azzal, hogy a Disney-utalás kissé anakronisztikus.) És ha már lődözésről beszéltünk, akkor bizony elég pontosan fogalmaztunk, a koncert ugyanis az ágyúdörgéseiről (is) ismert 1812 nyitánnyal kezdődött. Ütős kezdet. Szabadtéri előadások esetén, ha tehetik, valódi ágyút használnak nagydob helyett, a Zeneakadémián azonban műemlékvédelmi okokból ezt valószínűleg nem engedték.

Ezután a dörgedelmes bemutatkozás után a finomabb Hegedűverseny következett egy másik híres orosz mestertől, Glazunovtól, Baráti Kristóf közreműködésével. Baráti előadása közben végig olyan érzésem volt, mintha nem lenne elég magvas a hang, és emellett mintha a zenekar sokszor háttérbe szorította volna. Hiányzott számomra a műből a nagy katarzis. Vagy csak korábbi előadások foglya lettem? Julia Fischer előadásában a versenymű 2. tételében található oktávkettőzött rész a mű érzelmi csúcspontja, s ezzel az előadással a fülemben izgatottan vártam ezt a szakaszt, ám Baráti és a MÁV zenekar úgy átsiklott fölötte, mintha zeneileg semmilyen különleges dolog nem történne itt. Alapvetően ez nem probléma, hiszen mindez értelmezés kérdése. Azt azonban hiányoltam, hogy később sem volt katarzis, így anélkül értünk végig a hegedűversenyen, hogy megjártuk volna az érzelmi mélységeket és magasságokat.

Baráti két ráadást játszott a hegedűversenyt követően, melyek jobban tetszettek, mint a Glazunov-mű előadása. Elsőként Bach g-moll Prestóját szólaltatta meg fürge, virtuóz előadásban. Az érzelmektől túlfűtött romantika után remek választás volt ez a könnyed tétel. Második ráadásként Ysaÿe Obsessionja (a No. 2. hegedűszonáta 1. tétele) hangzott el, ami egész egyszerűen lehengerlő volt. A hegedű hangja olyan erőteljes és magvas volt, hogy azóta is a fülemben cseng, ahogy a vonó hatalmas energiával belekap a húrba. Átgondolt interpretáció volt, melyben Baráti nagyon jól játszott az arányokkal: mely hangokat fontos kiemelni, eltúlozni, és melyeket érdemes egyszerű földi halandónak meghagyni. Ezért a 2-3 percért érdemes volt eljönni a koncertre!

A koncert második felében Csajkovszkij 6. szimfóniája hangzott el, amely egy igen grandiózus mű. Habár a Bruckner-szimfóniák hosszával nem veszi fel a versenyt, kétségkívül hosszabb, mint a Quantz által a 18. században megállapított ideális „3 perc/tétel” szabály. És minél monumentálisabb egy mű, annál nehezebb összefogni és uralom alatt tartani. A szellem könnyen kiszabadul a palackból. Olyan érzésünk volt, hogy ezen az estén is kiszabadult, és nagyon nehezen lehetett visszagyömöszölni. A szimfónia nem minden részlete volt kellőképp kidolgozva, és az összhangzás sem volt tökéletes, több esetben inkább a zenekari tagok egyidejű játékát hallottam, mintsem egy egységes zenekart. Végigjátszották, nem volt nagy gond, legyűrték a szörnyet, de nem volt fölényes győzelem. Hasonló ez, mint amikor a focimeccs végén a két csapat még döntetlenre áll, és a legvégén a hosszabbítást követően tizenegyesekkel sikerül csak győzni. De végül az is győzelem, igaz?

Gusztin Rudolf