playliszt

A vasárnap délelőtti koncert záróprodukciója egy szóban foglalja össze a Kaposfest sikerének titkát. A titok a fellépő művészek közötti kontraszt.

Mit is jelent a „kontraszt” szó? Az idegen szavak gyűjteménye szerint egyszerűen „ellentétet” vagy „különbséget”. Szerintem azonban többről van szó. A kontraszt inkább komplementer, mint ellentét, de talán úgy írnám le: harmonikus különbség. A Kaposfest művészei pedig pontosan megfelelnek ennek a fogalomnak: megvan a saját hangjuk, a saját zenei elképzelésük, de ezeket az egyéni megoldásokat a legnagyobb összhangban alkalmazzák egy-egy kamaradarabban. A kontraszt az, amikor a fellépők egyedi vonásaikat a darabot segítve, nem pedig a másikat elnyomva tudják kidomborítani. Ez az együttműködésen alapuló közös produkcióba oltott szuverenitás különbözteti meg a kamarazenélést a zenekartól. Egymást erősítő egyéniségek: ez a kontraszt, ez a Kaposfest.

A nyitókoncerthez hasonló íve volt a délelőtti hangversenynek is: felemásan indult, de hatalmasat szólt a végére. Ha nagyon gonosz akarnék lenni, azt mondanám, William Babell egyike a méltán elfeledett zeneszerzőknek. Az ő blockflöte concertójával indult a program. A barokk szabályokat követő, de egyedi stílust szigorúan nélkülöző darabot lehetetlen érdekfeszítően előadni. Nem maradt hát más, mint az egyéni teljesítmények vizsgálata. Az Ensemble Cantilene névre hallgató formációnak Lesták Bedő Eszter jelezte le pontosan a belépéseket, a tremolók dinamikai vonalát vagy a késleltetések díszítéseinek hosszát. A csembalista Dinyés Soma olyan biztos pont minden együttesben, amiben játszik, hogy én magam is teljesen megnyugszom, ha látom őt beülni a hangszer mögé. Végül szólnunk kell természetesen Anneke Boeke furulyajátékáról is. Trillái és staccatói lenyűgöztek, de nem váltották ki a hangszer fogyatékosságát, vagyis a pontatlan intonáció elkerülhetetlenségét.

Egy zenei anyagában nyilvánvalóan komplexebb és érdekesebb Händel-concerto után következett a nap első igazi csemegéje, Ravel hegedűre és csellóra írt szonátája a két művészeti vezető előadásában. A szakadt vonószőrök mutatták az interpretáció intenzitását, a lopott félmosolyok a darab tréfás oldalait, a taps erőssége pedig a művészek iránti töretlen szimpátiát. A harmadik tétel vége kísértetiesre, vérfagyasztóra sikerült, és ehhez csak részben volt köze az időközben rosszul lett hallgatónak, akinek ezúton is jobbulást kívánunk! Baráti Kristóf és Várdai István natúr hangjai, a fel és le járó vonók valósággal megállították az időt. A két muzsikus itt teljes egységben játszott, a darab azonban több helyen lehetőséget ad mindkettőjüknek az egyéni kibontakozásra, mely kibontakozásokat Várdai és Baráti ügyesen egyetlen cérnaszálra fűzött fel. Hiába, szemmel láthatóan és füllel hallhatóan ők is élvezik ezt a kontrasztkodást.Baráti Kristóf

A koncertet a már sokat emlegetett Bartók-mű, a Kontrasztok zárta, melyben Baráti Kristóf partnerei ezúttal Kohán István és Víkingur Ólafsson voltak. A három fellépő játékában világosan lehetett követni, ahogy Bartók ide-oda adogatja a főszerepet a hangszerek között. Ólafsson megtalálta a megfelelő arányokat, és el nem felejthető harmadikként, de a szólistákat háttérbe nem szorítva zongorázott. Kohán pedig önmagában is kontrasztok tárháza volt: a magas és mély, a hangos és halk, a durva és lágy váltogatásának mestere. Egy szál klarinéttal képes volt a termet betöltő, sőt kinövő vad hangokra, miközben olyan semmiből észrevétlenül előtűnő pianissimo belépéseket mutatott, amelyekbe egyszerűen szerelmesnek kell lennie minden zenekedvelőnek.

Mona Dániel

fotók: Mózsi Gábor