playliszt

Mi határozza meg, hogyan tud két ember együtt zenélni? Milyen életstílussal jár a folyamatos koncertezés? A kamarazene és a nyári fesztiválprogramok mellett Várdai Istvánnal tanításról, kortárs zenéről, emberi és zenei összhangról is beszélgettünk. Nagyinterjú.

Belinszky Anna: Nagyon sűrű koncertévadon vagy túl. Milyen terveid vannak a nyárra?

Várdai István: A nyár számomra elsősorban a fesztiválokról szól. Nemrég koncerteztem Berlinben, Frankl Péterrel játszottuk a Beethoven-szonátákat a Zeneakadémián, voltam Oroszországban, nemsokára Norvégiába utazom, most inkább a fesztiválok következnek. A Kaposfest előtt még Japánban lesz egy fesztivál, majd szeptemberben Jeruzsálembe és Sevillába is megyek. A nagyobb projektek közé tartozik, hogy ősszel Frankfurtban Schiff Andrással játszom, majd december végén a Carnegie Hallban az Amerikai Szimfonikus Zenekarral lépek színpadra. Most, hogy apa lettem, leköti a gondolkodásomat a baba is, és az egészen új életstílus.

BA: Ez az új életstílus jelent valamiféle lassulást, visszaveszel a tempóból?

VI: Inkább tisztulást, mindenféle szempontból. Úszni járok, időben kelek, odafigyelek a napirendre, és sokkal energikusabbnak érzem magam. Eddig sem voltam lusta, de most még inkább ügyelek arra, hogy a kommunikáció, a szervezés, a logisztika jól működjön minden irányban. Szeretném nagyon biztos épületként látni, hogy mi fog történni a következő egy-két évben. Én inkább az a típus vagyok, aki szereti tudni, hogy nagyjából mi fog történni, és ezen belül szeret improvizálni. Nagyon fontos, hogy az ember ne fásuljon bele például a folyamatos utazásba. Megnyugtató, ha tudom előre, mire számíthatok, milyen műsorokat fogok játszani. Általában fél évre előre átnézem a naptárt, és próbálom fejben összerakni a darabokat, amiket játszani fogok aszerint, hogy mi az, amit jobban ismerek, és mit kell még megtanulnom. Most úgy érzem, hogy összességében inkább a belső felépítéssel és a belső tartalommal foglalkozom. Mellette a létező kapcsolataimat ápolom, és valahol a nyár és a fesztiválok is erről szólnak: barátokkal találkozunk, elmeséljük egymásnak, hogy mi történt, mivel máskor nincs lehetőségünk erre, mindenki annyira elfoglalt.

BA: Tavaly megnyerted ARD Nemzetközi Csellóversenyét Münchenben, feltéve ezzel a koronát az eddigi versenygyőzelmeidre. Ezzel vége is a versenyzésnek?

VI: Nincs már több verseny, amire elmehetnék, ez az igazság. Olyan versenyre, ahol az ember már nyert egy helyezést, nem érdemes visszamenni. Sokan már statisztikákat néznek, hogy ha valahol én lettem az első, ő a második, akkor most ő lesz az első, én a második… Azt hiszem nem szabad, hogy ennyire a számokról szóljon ez az egész. Nem lenne értelme több nagy versenyre mennem, hiszen mára teljesen jól működnek a dolgok az életemben. Nem is tartom feltétlenül túl jó dolognak a versenyzést, csak egy szükséges állomásnak, amit meg kellett járni.

BA: Rengeteget utazol, de szerencsére sokszor hallhatunk Magyarországon is. Ha egyfajta „biztos bázisról” van szó, inkább itthon vagy külföldön képzeled el az életedet?

VI: Kronbergben élek, és ott tanítok az Akadémián, de igyekszem minél többet lenni Magyarországon: most is, hogy megszületett a fiam, több hónapra hazaköltöztünk. Amúgy olyan helyen szeretek lakni, ahol nyugalom van, és ki tudok kapcsolódni. Kronbergben mindez adott: egy 300-400 éves házban lakunk, amitől két percre van az erdő és három percre az Akadémia. Kronberg tipikus német, nagyon szépen rendben tartott, régi kisváros fenn a hegyen, ahol minden rendben van, minden működik, és biztonság van.

BA: Milyen szerepet játszik a tanítás az életedben?

VI: Nagyon régóta tanítok magánúton, és most már intézményes keretek között is. A Kronberg Akadémián Franz Helmersonnak vagyok az asszisztense, és van pár saját növendékem is. Talán ez az egyedüli olyan intézmény, amely kellően szabad kezet ad abban, hogy az óráimat logisztikailag hogy intézem. A tanítás nagyon jó reflexió, visszatükröződése a saját gondolataimnak, és nagy előnye, hogy azokat a darabokat, amelyeket tanítok másnak, jobban megtanulom én is. Hogyha el kell mondanod valakinek, hogy egy-egy részt hogyan játsszon, sokkal jobban átgondolod, milyen formában működik legjobban az adott zene. Nehéz az embernek saját magát kívülről látni, főleg, amikor játszik, és benne van a darabban. A tanítás abban is segít, hogy megtaláljam az objektivitást az egészben.

BA: Mennyire kapsz szabad kezet abban, hogy mikor mit játszol a koncertjeiden? Kialakult már a repertoárod, vagy tudod még folyamatosan bővíteni?

VI: Most már szerencsére szabad kezem van, mindig megkérdezik, mit szeretnék játszani. Mindig van legalább két-három opció, amiből lehet választani, vagy ha van egy-két izgalmas új ötlet, impresszárióm, Körner Tamás sokat segít, hogy meg tudjuk valósítani. Mindig igyekszem bővíteni a repertoárt, bár sok mindent, a főbb versenyműveket például mind megtanultam és játszottam már. 18 éves korom óta a cselló adottságainak köszönhetően különböző formációkban kamarázom, így nagyon sok triót, zongoranégyest, zongoraötöst, szextettet és oktettet tanultam meg. Az alaprepertoár tulajdonképpen fejben van, és ha van valami extra kérés vagy ötlet, még mindig eldönthetem, van-e szabad kapacitásom rá, hogy megtanuljam.

BA: Olvastam, hogy rengeteg csellód volt már, és nemrég jutottál egy új mesterhangszerhez az ARD-versenynek köszönhetően. Mennyi idő kell, míg hozzászoksz egy új hangszerhez?

VI: Az átállásra sokszor olyan kevés idő jutott, hogy nagyon meg kellett tanulnom a gyors hozzászokást. Az ARD-verseny döntőjére kölcsön kapott Stradivarit például csak akkor kaptam meg, amikor már bejutottam a verseny döntőjébe. Két nap alatt kellett megszoknom a hangszert, nagyon sokat gyakoroltam, konkrétan meg is betegedtem az átállástól. Olyan ez, mint amikor teljesen átmosod az agyad, az egész tudatalattidat ki kell üríteni, és újra feltölteni információkkal. Mindezt úgy, hogy közben belül a darabra koncentrálsz és arra, hogy végül is a világ egyik legnagyobb versenyének a döntőjében fogsz játszani, és nem azért kaptad a hangszert, hogy ne te nyerj.

BA: Van számodra sorrend, vagy különbség szóló és kamarazene között? Érvényes-e egyáltalán ez a különbségtétel, vagy ha játszol, csak zene van?

VI: Lehet, hogy rosszul látom, vagy változni fog az a véleményem, de számomra kamarázni egy kicsit komplexebb dolog. A szólódarabok száma nekünk, csellistáknak egyébként is eléggé behatárolt. Ezeknek az előadását megszabja, hogy milyen a zenekar, milyen a karmester, emellett már csak egy szűk mezsgye marad, hogy az egészet kicsit optimalizáljam. A karmester helyett ütni nem tudok (pedig néha nem ártana), a zenekar helyett játszani nem tudok, de motiválni lehet őket. A kamarázásnál viszont zeneileg és pszichológiailag megoldani azt, hogy megvalósuljon minden, amit szeretnénk, és az egészből megszülessen a zene, számomra kicsit többrétegű dolog. Ráadásul a kamarázásnál, ha jók a kollégák, több mindent ki lehet próbálni, így én ebben egy picit több kihívást látok, mint a szólózásban. Persze a szólózást is nagyon élvezem, mindig felszabadító, és lelkileg nem terhel le annyira.

BA: Hogy állsz a kortárs repertoárral?

VI: Keresgélek, és néha találok egy-két érdekes dolgot. Próbálom fejleszteni magam, de van egy ösztönös gát bennem. Ha valamiből hiányzik a szépség, a zenei bölcsesség, vagy az érzelmi töltés, ha a zenének nem valamiért, hanem valami ellen van mondanivalója; ha egy darab nem egy ideálért, hanem mondjuk épp egy ideál ellen küzd, azt valahogy ösztönösen kilöki magából a szervezetem, nem tudok vele mit kezdeni. Nem gondolom egyáltalán, hogy a zenének feltétlenül dallamosnak kell lennie, de úgy gondolom, hogy a mai zeneszerzés mellékvágányon, zsákutcában van. Ezt talán erős így kimondani, és persze nagyon szép dolog a kísérletezés is, és vannak nagyon-nagyon jó kortárs művek, én azonban úgy éreztem, hogy azzal a tehetséggel, amit kaptam, komoly felelősség is jár: el kell döntenem, hogy a tehetségem mire használom. Én akkor vagyok nyugodt, akkor érzem magam konstruktívnak, ha azoknak az értékeknek, amiben hiszek, segítek a megőrzésében és a felszínre hozatalában.

BA: Milyen értékekre gondolsz?

VI: Lehet, hogy idealista vagyok kicsit… A dolgoknak van egy szépségük, vannak olyan darabok, amelyek hihetetlen erőt sugároznak. Óriási bölcsesség rejlik a zenében és a zenélésben. És akárhonnan is nézzük, a zene tudomány is – ha csak Bachra gondolunk, láthatjuk, hogy zenéje milyen komplex anyag, mennyire nem csak a zenéről szól az, amit leírt, olykor a csillagászat, vagy a matematika határait súrolja –, ugyanakkor mégis emberi. Az egésznek van egy erős emberi vonatkozása, nem csak matematika, mint sok modern darabnál. Schubert például az idealista szépség-imádatot és életigenlést hihetetlen mélységgel ötvözi, ami a felszín alatt, de mindig jelen van. Ez a fajta komplexitás engem mindig sokkal jobban megfog, mint ha be akarnám bizonyítani, hogy milyen szuper egy-egy bonyolult ellentéma, vagy milyen durván tud sokkolni egy darab. Én ezt mind valahol kompenzációnak érzem, míg az, ami tiszta forrásból jön, soha nem kompenzáció, soha nem akar bebizonyítani semmit. Maga a cselló is, a hegedűhöz képest például, valahol egy kontraszt, a rezgésével, az egész hangzásával sokkal humánusabb hangszer. A hegedű idealistább: szinte isteni, vagy tündéri magaslatokban jár folyamatosan, nem a földön. Talán mondhatom, hogy a hangszeremmel arra törekszem, hogy kapcsolatot teremtsek az emberek és a fentiek között.

BA: Milyen a viszonyod a nem klasszikus zenével? Ha zenét hallgatsz, előkerül más, mint komolyzene?

VI: Talán erős kijelentés, de mondták már mások is: szerintem nincs olyan, hogy ilyen zene, vagy olyan zene, jó zene van és rossz zene, és ez mindenkinek a saját ízlésén múlik. A monoton zenének is lehetnek szép fordulatai, és lehet inspiráló bizonyos helyzetekben, például utazás közben. Kicsit olyan ez, mint a táplálkozás. Van, amikor az ember beéri egy tojásrántottával, mert éppen azt kívánja, és a tojásrántottát is ezerféleképpen el lehet készíteni, lehet hozzátenni például szarvasgombát, és akkor az már egyből egy másmilyen tojásrántotta. A jó zenében, a jó zeneszerzőkben és zenészekben műfajtól függetlenül mindig van egy olyan energia, ami átüt, és ami tartalmat hordoz. Ha ez a tartalom benne van, benne lehet három hangban is, ha viszont nincs meg, 500 hangban sem lesz meg. Visszatérve a tanításra, a tehetséget sajnos tényleg nem lehet tanítani, bizonyos dolgokat azonban felszínre lehet hozni. Végső soron mindenki azt játssza, azt zenéli, ami ő maga. Az ember nem tud beavatkozni, és nem is szabad beleavatkozni olyan szinten a másik életébe, hogy gyökeresen próbáljunk megváltoztatni olyasvalamit, amit nem lehet.

BA: Találkoztál olyannal, akinek úgy érezted, meg kellene mondanod, hogy más pályát válasszon? Aki nem biztos, hogy valaha is olyan jó zenész lesz, mint amiért küzd?

VI: Ilyesmi nem áll jogomban, hiszen ez épp egy ilyenfajta beavatkozás lenne. Én elmondhatom a véleményemet bizonyos formában, de azt nem mondhatom, hogy figyelj, hagyd abba, mert nem fog menni. Az ilyen helyzeteket talán azzal lehetne megoldani, ha alternatívákat tudnánk mutatni a növendékeknek, hogy ha nem lesz belőlük hangszeres játékos, milyen más, zenéhez közeli területeken tudnának elhelyezkedni. Nagyon ráférne Magyarországra is, hogy legyenek jobban képzett emberek a zenei menedzsmentben, vagy a zenével foglalkozó média területén. Nem vagyok e téren túl tájékozott, de abban biztos vagyok, hogy annyi zenészt nem tud eltartani az ország, mint amennyit képeznek. De kívánom, hogy ez ne így legyen, és kívánom, hogy éljenek jobban a zenészek, mint most. Ez sok más pályára is vonatkozik, például az orvosokra és a tanárokra. Azt gondolom, hogy épp azok a fontos hivatások nincsenek jól megfizetve, megbecsülve itthon, amelyekre igazán nagy szükség lenne.

BA: Gondolkoztál azon, hogy ha nem csellista lennél, milyen pályát választottál volna?

VI: Mindig érdekelt a diplomácia, de a jog, az orvoslás, a pszichológia és az állatok is. Érdekelt valamilyen formában az üzlet is, a befektetés mint olyan, akár időben, akár energiában. Ez persze automatikusan adódik abból, hogy a gyerekkorom nagy részét tulajdonképpen beleinvesztáltam abba, hogy zenész legyek.

BA: A Kaposfestnek köszönhetően több új feladatkörben is helyt kell állnod. Művészeti vezetőként mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást a fesztivállal kapcsolatban?

VI: Kötelességemnek éreztem ezt az ügyet, hiszen van kaposvári kapcsolódásom, édesapám ott született, és amikor Kokas Ferenc volt az igazgató a zeneiskolában, rengetegszer meghívtak játszani. Úgy láttam, hogy a fesztivál most valamiért (teljesen mindegy, hogy miért) veszélybe került. Innentől kezdve szerintem az embernek a saját egóját és nagyon sok mindent ki kellett tudnia kapcsolni, mert ez az ügy fontosabb, mint a mi személyünk. Ez volt a kihívás benne, hogy mindezt hogyan csináljuk Kristóffal, hogyan rendezzük el magunkban. Jó zenéket és jó zenészeket összeválogatni már nem volt különösebben nehéz, viszont új dolog volt számomra, amit ilyen formában eddig nem csináltam, és ez nagyon motivált. Szeretek embereket összehozni, összekombinálni különböző karaktereket, elképzelni, hogy fog működni. Fontos előre látni az egésznek a kémiáját, hiszen nem rakhatsz össze két teljesen különböző zenészt mondjuk egy Schubert-kvintettben, mert annak káosz lesz a vége.

BA: Mi határozza meg nálad, hogy kivel tudsz együtt zenélni, vagy milyen szempontok szerint párosítasz össze embereket? Szükség van emberi összhangra, vagy elég a zenei?

VI: Különböző zenészek más-más iskolákból jönnek, különböző gyökerekkel rendelkeznek. Egy barokk érdeklődésű játékost például, aki szeret bélhúrokon játszani, nem rakhatok össze egy orosz iskolára jellemző hangképzéssel játszó muzsikussal. Erősen eltúlozva ez a két véglet, és ezt finomítva eljuthatunk oda, hogyan lehet tényleg összekombinálni egy első és egy második hegedűst egy darabban. Ki az, akiben van annyi alázat, hogy semmilyen formában nem zavarja, ha második hegedűt játszik és képes abban is megtalálni a szépet? Vagy melyik zongorista melyik zeneszerzővel tudja a legtöbbet kihozni magából? És akkor még ott van a műsor, az, ahogyan a kisebb blokkok jönnek egymás után. Fenn kell tartani a figyelmet, és meg kell találni, hogy születik meg az egészből az élmény. Sokszor ezekre a részletekre senki nem kíváncsi, hiszen mikor ott van az ember a koncerten, nem ezzel foglalkozik. A végén viszont mégis lecsapódik valami az egészből, és megmarad egy érzet. Engem ez foglalkoztat igazán, hogy mi az, ami a koncert után megmarad.