playliszt

Csajkovszkij nem a dalairól ismert, erről kár lenne vitát nyitni. Pedig 103 dalt vagy – ahogy ő nevezte többségüket – románcot írt, ami Schubert és Schumann dalterméséhez képest csekélynek tűnik, ám valójában egészen szép termés. A Müpa Csajkovszkij születésének 175. évfordulója alkalmából, szeptember 29-én dalesttel tisztelgett az orosz mester előtt.

Az est folyamán Wiedemann Bernadett mezzoszoprán, Karine Babajanyan örmény szoprán és Vlagyimir Bajkov orosz basszbariton tolmácsolásában hallhattuk Csajkovszkij románcait. A koncert Babajanyan és Wiedemann duettjével kezdődött (Könnyek). Számomra nem volt elég meggyőző a két énekesnő összhangja, inkább két külön világnak tűnt, mintsem harmonikus egységnek. Ahogy azt másutt szokták mondani: mintha nem működött volna a kémia. Ennek pontosan az ellenkezője volt igaz az első félidőt lezáró Babjanyan–Bajkov duettre (Hajnal), ahol Bajkov mint egy árnyék követte a felső szólamot éneklő Babjanyant. Hihetetlen volt, milyen pontosan énekeltek együtt. Mintha Babjanyan alsó felhangját hallottuk volna, és remélhetőleg ez kellőképp érzékelteti, milyen egységben volt a két énekes.

Az est kiemelkedő szereplője számomra Bajkov volt, aki csodálatos erővel és szuggesztivitással énekelte a dalokat. Talán belemagyarázás – tekintve, hogy orosz –, de érződött rajta, hogy ez hazai terep számára. Végig teljes koncentráltsággal volt jelen a színpadon, és a zongora elő- és utójátékainál is benne maradt a dalban, metakommunikációja is azt sugallta, hogy figyel. És bár egy szót sem beszélek oroszul (a Ну, погоди! kifejezést leszámítva, amely annyit tesz „No, megállj csak!”; a fiatalabb olvasókat bátorítom, hogy a YouTube-on keressenek rá), mégis tiszta artikuláltsága miatt olyan érzésem volt, mintha érteném a szöveget. Igazi, veretes oroszos hangzás volt. Nem teljesen magától értetődő ez, hiszen hányszor tapasztaltuk már, hogy énekeseknél az erős hang és a vibrato eltorzítja a szöveget…

Bajkov először a negyedik dalnál jelent meg, és innentől éreztem azt, hogy az est fellendült. Az első három ének, melynek során a két énekesnő együtt, illetve külön-külön énekelt, kevésbé fogott meg, inkább csak egyfajta bemelegítésként hatott. Bajkov után azonban mintha életre kelt volna minden, főleg Babjanyan, aki apró gesztusaival leginkább kapcsolatot tudott teremteni a közönséggel. (Vladimir Horowitz is hasonlóképp teremtett anno kapcsolatot a közönséggel, s mennyivel emberibbé tette vele a koncertjeit?!) Wiedemann ellenben végig nagyon kimért, komoly maradt, bár kérdés, hogy felróható-e ez olyankor, amikor szomorkás szövegű románcokat énekel valaki. Ennek ellenére azt gondolom, megnyerőbb lett volna, ha a közönséggel több kontaktust tart fenn. Persze éneklése technikailag így is kifogásolhatatlan volt.

Virág Emese volt az est orgonapontja (a hasonlat megállja helyét, elvégre tényleg virág), a konstans elem, végig ő kísérte az énekeseket. Néhány dalnál előfordult némi bizonytalanság, és többször támadt olyan érzésem, mintha a hangokkal küzdene, ami miatt nem maradt sem idő, sem energia a zenei formálásra. Nagy kár, hiszen a romantika dalköltészetében a zongora az énekes egyenrangú partnere, így fontos és komoly szerepe van az énekművész mellett. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna, ha két zongorista kíséri az énekeseket a koncentráltság érdekében?

Nem zárulhat le a kritika anélkül, hogy a koncert házigazdájáról, Kovács Sándorról ne szólnék. Mindig kapóra jön, ha valaki beszél az elhangzó zenéről, de ilyen ismeretlen terepen, mint a Csajkovszkij-dalok, különösen elkél az idegenvezető. Kovács Sándor a tőle megszokott humorral és elegáns lazasággal vezette be a közönséget az orosz szerző dalainak világába. Könnyed stílus, informatív mondanivaló és finom humorizálás – így lehetne jellemezni Kovács Sándort, aki az énekesek és a zongorakísérő mellett külön performansz volt.

Összességében jó koncertet hallottunk. Nem a kirobbanó zenék és őrült tapsok estje, hanem – a műfajhoz illően – egy visszafogott, intim hangulatú (Fesztivál Színház) dalest. A hallgatóság számára ez a hangverseny kitárt egy, a többség számára ismeretlen világot, mert bizony van világ a Hattyúk taván és a b-moll zongoraversenyen kívül is. Nyilvánvalóan Csajkovszkij továbbra sem a dalairól lesz híres, de betekintést nyerhettünk, hogyan szintetizálta dalaiban a nyugati (főleg Schumann hatott rá dalok tekintetében) és az orosz zenét a 19. század egyik legnagyobb orosz szerzője.

Aki szeretné pótolni ezt a koncertélményt, a Bartók Rádió hangtárában még néhány hétig megteheti.

Gusztin Rudolf

fotók: Posztós János / Müpa