playliszt

„Auferstanden aus Ruinen…” – szólt a néhai NDK (1949–1990) Johannes R. Becher által költött, majd Hanns Eisler által megzenésített himnusza. A dallam nagyobb karriert futott be, mint a vers (jóllehet mindkettőt a plágium vádjával illették): a „Deutschland, einig Vaterland” („Németország, egységes haza”) sor miatt az NDK-himnuszt énekelni nem – csupán hangszeren előadni – lehetett… A „korlátlan lehetetlenségek országában” (ahogyan mesterségesen létrejött hazájukat a „keletnémet” polgárok keserű iróniával nevezték) ez a képtelenség sem számított abszurdnak. Lehetséges volt viszont a drezdai operaház újjáépítése eredeti pompájában, negyven évvel az 1945. február 13-i pusztító bombatámadás után. A három évtized múltán is régi-új fényében ragyogó Semperoper most megint egyszer Carl Maria von Weber (1786–1826) A bűvös vadászával (Der Freischütz) figyelmeztet a háborúk ma is kísértő szellemére.

Gottfried Semper 1871-78 között épült remekműve 1985. február 13-án ugyan föltámadott, az NDK viszont hamarosan összeomlott. A Zwinger és az operaház újjáépítését követően a Frauenkirche (Miasszonyunk temploma) és a Residenzschloss (királyi kastély) rekonstrukciója már az újraegyesült Németországra maradt.

Jóllehet, látogatóit az „Elba-parti Firenze” ma is történelmi sziluettjével nyűgözi le…

…ebbe a történelembe a „szocialista” múlt is beletartozik. Így például a rekonstruált városmagba nem épp szervesen illeszkedő Kultúrpalotát sem bontják el, hanem csupán belülről építik át korszerű hangversenyteremmé. A homlokzatot ugyanakkor eredeti képében állítják helyre, hiszen ez is a múlt „világöröksége”, melyet nem szabad és nem is lehet „végképp eltörölni”…

Drezda egyes számú kulturális attrakciója mindazonáltal továbbra is a Semperoper.

Itt nemcsak az architektúra csodálatos, hanem az akusztika is, amely – a kiváló énekes szólistákon és a kóruson kívül – mindenekelőtt a zenekar, a Sächsische Staatskapelle (Szász Állami Zenekar) hasonlíthatatlanul olvadékony hangzását juttatja ideálisan érvényre. Főzeneigazgatójuk az a Christian Thielemann (*1959), aki már jó ideje a német romantika és posztromantika talán legeredetibb, leghívatottabb tolmácsolójának számít. Neve újból és újból fölmerül a Berlini Filharmonikusok jövőbeni vezető karmestereként, ám ha az innovatív német főváros számára ő talán túlságosan konzervatív ízlésű lenne, úgy a hagyományaira büszke Drezdában nincsen nála helyénvalóbb főzeneigazgató. (Hogy mind a mai napig nem sikerült meghívni Budapestre, az az itteni koncertrendező intézmények egyre sürgetőbben törlesztendő adóssága!) A német nemzeti romantika alapművét, A bűvös vadászt (1821) is a rá jellemző mágikus intenzitással vezényli Thielemann, aki drezdai posztján voltaképpen utóda az opera szerzőjének, az egykoron szász udvari karmesterként működő Webernek.

A hallei operaház intendánsaként ugyancsak kötődik Szászországhoz a mű színre állítója, Axel Köhler (*1960). Neve az elmúlt évtizedekben kontratenorként vált nemzetközileg ismertté, újabban viszont operarendezéseivel hívja föl magára a figyelmet.

Három évtizeddel ezelőtt az újjáépült Semperoper ünnepi nyitóelőadását – és lehetett volna-e a színre vitt mű más, mint éppen Weber Bűvös vadásza? – a Felsenstein-tanítvány Joachim Herz (1924–2010) rendezte. A híres, kísérteties Farkasszakadék-jelenetben akkor a harmincéves háború elesett katonái támadtak fel, híven a szövegíró (Friedrich Kind) és a zeneszerző eredeti elgondolásához, amely a cselekményt a 17. századi Csehországban játszatja. Axel Köhler mostani értelmezésében Arne Walther színpadképe és Katharina Weissenborn jelmezei térben is, időben is közelebb hozzák hozzánk a Freischützöt. Köhler mértéktartó rendezésének üzenete, hogy a Farkas-szakadék – az ördöggel való lepaktálás tetthelye – nem valahol távol, az erdő mélyén rejlik, hanem itt, a közelünkben, karnyújtásnyira, mindenütt körülvéve minket. A sátán irányította „bűvös” golyók sem csupán a menyasszony kezének s a vele járó fővadászi állásnak elnyerésében játszanak szerepet, hanem bizony már a háborúban is kifejtették pusztító hatásukat. Márpedig ez az a háború, melynek Drezdán ejtett sebei máig sem hegedtek be teljesen. És egyben az a háború is, amely manapság zajlik, nem oly távol tőlünk… „Victoria! Victoria!” – ujjong a nyitókórus, ám a romok így sem feledtetik a harcok közelségét.

Agáta szobájában az art deco karosszék egyértelmű utalás a 20. század legszörnyűbb, Drezdát is elpusztító háborújára.

„Mein Schicksal reisst mich fort” („Sorsom tovaragad!”) – énekli Max a második felvonás tercettjében, s Agáta minden kérlelése dacára elindul éjnek évadján a Farkas-szakadékba. Az együttes utolsó, fortissimo szavára azután valóban kettészakad („zerreisst”) a szoba, hogy máris a Farkas-szakadékba jussunk, ahol még a fák is – a háború nyomait viselve magukon – csupaszon merednek a fenyegető égboltra.

Az előadás legemlékezetesebb alakítását – A Rajna kincse Logéjaként nálunk is nagy sikert arató – Adrian Eröd nyújtja Ottokár herceg látszólag jelentéktelen szerepében. Remek karakterformáló készségével, színpadi kisugárzásával Eröd izgága, álszent nagyurat játszik – parancsnoki egyenruhában.

Ottokár ugyan megígéri a „bűvös” golyót – azaz a tragédiát – elhárító remetének, hogy többé nem engedélyezi a díjlövés barbár szokását, az utolsó pillanatban mégis puskát ad az egyik kisgyerek kezébe. Így azután Drezda új Bűvös vadásza nemcsak puskalövéssel kezdődik (izgatón, mint mindig), hanem (ezúttal, a záróakkord utáni csöndben) puskalövéssel is ér véget – nyugtalanítón megkérdőjelezve a gondviselésbe vetett bizalmat…

Mesterházi Máté

Előadási fotók: Matthias Creutziger