playliszt

A jazzvilág immár külföldön is egyre inkább felfigyel a tehetséges fiatal magyar jazz-zongoristákra. Ebben az évben három hazai művész jutott be a Montreux-i Jazzfesztivál, a legnagyobb nemzetközi jazz-verseny döntőjébe, azaz a legjobb tíz szólista közé. Egyikük, a már eddig is figyelemreméltó sikereket elérő, 19 éves Oláh Krisztián pedig harmadik helyezett lett. Ennek apropóján készítettünk vele interjút!

Békéssy Lili: Sok versenygyőzelmed volt már, többek közt 2011-ben a Vukán György által alapított Creative Art Competition különdíjasa lettél, 2013-ban pedig megnyerted a legjobb szólista címet a marosvásárhelyi nemzetközi versenyen. Montreux mitől különlegesebb, mint a többi megmérettetés?

Oláh Krisztián: Egyrészt azért nagyon fontos, mert a nagy múltú európai jazz-zongoraversenyek közül talán egyedül ez maradt fenn. Hasonló volt a Martial Solalról elnevezett is Párizsban, de azt már régóta nem rendezték meg. Montreux-be 20-30 éve a legrangosabb zsűrit hívják meg, és természetesen a győztesek közt is olyan kiváló zongoristák voltak, akik ma már világsztárok, például Tigran Hamasyan.

A versenyben nagyon sok újítás volt, ennek az az oka, hogy Claude Nobs, egy svájci úriember, aki 2013-ig a fesztivált rendezte, egy sajnálatos síbalesetben meghalt, és egy nagyobb rendezvényszervező cég vette át a szervezést, ami valamennyire meglátszott a fesztiválon is. Nobs-nak köszönhette a világ a Montreux-i Jazzfesztivált, ő teremtette meg a versenyhez szükséges feltételeket, ő vitte oda Miles Davist is és az összes világsztárt. Számomra az volt az egyetlen negatívum, hogy a váltás miatt Montreux elég profitorientáltnak tűnt: nagy többségben volt a popzene a fesztivál programján, főleg a nagyközönséget vonzó előadók, ami miatt sajnos a nagy jazz-zenészek kicsit háttérbe szorultak. Viszont valóban profi volt a versenyszervezés, a döntőt a montreux-i híres palotaszálló nagytermében rendezték meg.

Idén Yaron Herman volt a zsűri elnöke, egy figyelemreméltó, szakmailag is kiváló fiatal izraeli zongorista, nagyon sokan szeretik a játékát. Hermanon kívül még két menedzser és két kritikus ült a zsűriben. Ez is megváltozott Nobs óta, az ő idejében más volt az összetétel: ő olyanokat hívott meg a zsűri soraiba, mint John Lewis, Randy Weston, Hank Jones vagy Tommy Flanagan és hasonló nagy kaliberű zenészek.

BL: Hogyan lehetett jelentkezni erre a versenyre?

OK: Ebben az évben az mindenképpen újdonság volt, hogy online felületen lehetett beadni a jelentkezést. Őszintén szólva eleinte el is felejtettem, hogy március 1-jén van a határidő, február 28-án, délután, az utolsó pillanatban töltöttem ki a szükséges adatokat a verseny honlapján és töltöttem fel azt a demó anyagot, amit még decemberben vettem fel. Onnantól kezdve már egyszerű volt a dolog, viszont ha a régi módszerrel kellett volna jelentkezni, postai úton, akkor biztosan lemaradok a versenyről.

BL: És milyen volt a döntő?

OK: A döntő kétfordulós volt, július 4-én és 5-én is folyt a verseny. Tízen voltunk, mindenkinek játszani kellett mind a két napon, nem esett ki senki. Mindkét alkalommal tíz percet kaptunk, és két-két számot kellett játszanunk. Szerintem jó döntés volt, hogy összehasonlították a két napon hallottakat, így árnyaltabb képet kapott a zsűri a teljesítményünkről. Valószínűleg teljesen más eredmény születik, ha a döntő kiesős, mert mindenki más formában volt a verseny két napján.

BL: Kötelező jazz-standardek voltak megadva, vagy kötetlenül játszhattál bármit?

OK: 10 számot adtak meg kötelezően, többnyire híres jazz-zenészek szerzeményeit, ezek közül párat már a demóanyagon be kellett küldeni. Amikor kijutottunk, ezek közül a kötelező számok közül kellett még egy másikat játszani, ezután pedig saját szerzeményt is be kellett mutatni, ami részemről a Light in the Darkness című számom volt. Ezen kívül még egy blues-témán alapuló improvizációt is kértek, ez utóbbi szintén lehetett szabadon választott. Érdekes volt viszont, hogy a versenyen fél órával a második forduló előtt bejött a zsűri elnöke, hogy mégsem kell bluest játszanunk, mert már vasárnap kiderült számukra, hogy hogyan dolgozunk ki egy számot, és ez mindenkinek nagyon jól sikerült. A hangsúlyt emiatt inkább arra szerették volna helyezni, hogy meghallgassák, ki mit kezd egy standarddel, ezért mondott két számot, az All the Things You Are-t, meg a How High the Moont, ezekből lehetett választani, hogy fél óra múlva melyikkel állunk ki a színpadra. Senkinek nem volt ideje igazán erre a feladatra felkészülni, ott azonnal kellett valamit improvizálni. Igazából ez a feladat nekem nagyon jól jött, nagyon szeretem ezt a fajta spontaneitást.

BL: Rajtad kívül két másik magyar fiú is kijutott a döntőbe. Mennyire ismerted őket korábban?

OK: Tálas Áronnal jó viszonyban vagyok, sokat találkozunk, hiszen mindketten nagyon sokat koncertezünk itthon. Gayer Matyival csak néhányszor futottam össze, ő már régóta Grazban él és tanul. Egyébként kifejezetten örültem, hogy hárman is kijutottunk. Ugyan többször is volt már, hogy egy magyar versenyző nyerte meg a fesztivált, de olyan még egyszer sem fordult elő, hogy három magyar jutott volna ki a döntőbe, Montreux-be.

BL: Beszéltünk arról, hogy a zsűri és a montreux-i közönség mit hallott tőled; de téged milyen típusú zenék fognak meg leginkább?

OK: A Bartók konziban klasszikus zongora tanszakra jártam, és még mindig sok klasszikus zenét hallgatok. Mostanában főleg Richard Strausst, nagyon szeretem a szimfonikus költeményeit. Emellett Wagnert, és inkább a posztromantikus zenéket kedvelem, nagyon megfog ez a típusú harmonizálás. Természetesen jazzt is hallgatok, főként Aaron Parks lemezeit (Parksot nemrég fedeztem fel újra magamnak), illetve Lionel Luekét, akit tavaly nyáron volt alkalmam személyesen is megismerni, és sokat tanultam tőle Olaszországban.

BL: Még nagyon fiatal vagy, de már sok sikert értél el. Mik a hosszabb távú terveid?

OK: Az a baj, hogy túl sok ötletem van, és még nem tudom, hogy meg lehet-e mindegyiket valósítani. Emellett szeretnék továbbra is sokat gyakorolni, koncertezni. Sok új, egymástól nagyon különböző kompozíciós ötletem is van. Folytatom a klasszikus zongorázást, Eckhardt Gábortól tanulok, szeretnék még magasabb szintre fejlődni. Emellett a 19. századi mesterek mintájára szeretném a klasszikus zenét a jazzhez hasonlóan improvizatívvá tenni, például parafrázisokat rögtönözni.

BL: Szólóban is sokat koncertezel, de működő együttesed is van. Milyen formációkban játszol?

OK: Van egy trióm, velük saját kompozíciókat is játszunk a standardek mellett. Az Oláh Krisztián Trióval egyébként idén léptünk fel a Zeneakadémián és a Müpában is. Egy-két éve létrehoztunk egy szimfonikus kamarazenekart is, a Colour Art Ensemble-t, ezzel a zenekarral nemrég volt egy közös koncertünk a Magyar Rádió Márványtermében. Főként a trióval játszom, de szeretnék még a kamarazenekarral is sokat foglalkozni és zenéket írni erre a formációra, remélem hamarosan lesz rá lehetőség. Ezen kívül írtam még pár új számot is a triónkra. Mindemellett valószínűleg ősszel kiadásra kerül az a demóanyag, amit még decemberben vettem fel.

BL: Hol hallhatunk téged legközelebb élőben?

OK: Nemsokára, augusztus 5-én lépünk fel az Oláh Krisztián Trióval az Opus Jazz Clubban este 9-től Ávéd Jánossal, egy kitűnő fiatal szaxofonossal kiegészülve.