playliszt

…hanem a gyerekeknek szánt könyve is. Amikor Steven Isserlis csellóművész a Zeneakadémián adott koncertet 2014 decemberében Várjon Dénessel, élőben is meggyőzött arról, hogy nem pusztán a nagyon király haja miatt lett világhírű. Isserlis gyerekkönyve, a Miért csapott Beethoven a lecsóba? nemrég jelent meg magyarul, és gondoltam, elolvasom egyszer. Ebből végül az lett, hogy elolvastam többször. 

Isserlis újabban a könyvírásba vágta fejszéjét. A csellista egyébként már azzal nagyon szimpatikussá vált számomra, hogy honlapján az egyik életrajzát így vezette be: „Steven Isserlis rendkívül fiatalon született.” Úgy indultam neki, ha Isserlis csak fele olyan jól ír, mint ahogy csellózik, akkor már nyert ügyünk van. Gyermeki kíváncsiság mellett elővettem legkritikusabb és legszkeptikusabb énemet, hogy jól megmondjam a könyvről, tulajdonképpen milyen is az.

Mi van benne?

Isserlis hat nem is akármilyen komponista életén keresztül vezet be minket a nagybetűs zene világába. A Bachról, Mozartról, Beethovenről, Schumannról, Brahmsról és Stravinskyról szóló fejezetek mind három kisebb részre vannak bontva. Az elsőben, mint egy barátról vagy régi ismerősről, személyleírást olvashatunk a zeneszerzőkről: megtudhatjuk, milyen emberek lehettek, hogyan viselkedhettek bizonyos helyzetekben… A második részt Isserlis az életrajznak szenteli: a gondosan megválogatott életút-szakaszokat mind egy-egy anekdotával dobja fel. Végül pedig, a harmadik részben arra tér ki, hogy a zeneszerzők elképesztően sok darabja közül melyikkel lenne érdemes elkezdeni az ismerkedést. Ha pedig időközben valamilyen szakszót nem értettünk, hátralapozhatunk a Zenei szakkifejezések című fejezethez, ahol a várt száraz lexikon-szócikkek helyett Isserlis hasonlóan emberien magyarázza el az olvasónak (tervezetten a gyerekeknek), hogy mégis mi fán terem az a hangnem.

Oké, de mégis milyen? – kérdezheted teljes joggal.

Vegyük a fenti tartalmat, ami már alapjában véve szórakoztató: a piedesztálra emelt zeneszerzők teljes mértékben hús-vér emberekként jelennek meg a könyvben. Ez nem utolsó szempont, ha azt nézzük, sokan azért fordulnak el a komolyzenétől, mert életszerűtlennek tartják. Az anekdotákkal teleszőtt írás mindemellett átmegy egy Isserlis-szűrőn, amitől egyszerre kap személyes és kicsit lökött hangulatot. Laza, vicces, és nem veszi magát véresen komolyan.

A szerző nagyon jól kommunikál az olvasóval, kérdez, reflektál, belevon egyes helyzetekbe, amitől rögtön aktívnak érezheti magát az olvasóközönség. Isserlis egyébként nyilatkozta is, hogy ha a gyerekeknek mesélünk, szórakoztatónak kell lennünk, és az sem árt, ha a történések aktív részeseinek érzik magukat a gyerekek. Hozzátenném: szerintem a felnőtteknél sincs ez másképp.

A könyv magyar fordításában is szuperül átjön a humorfaktor– örök hála ezért Nemes Krisztián fordítónak és Fazekas Gergely szerkesztőnek.

Tényleg ennyire király?

A könyv említetten és szándékoltan tele van anekdotákkal, az egyedi megoldásoknak köszönhetően azonban mindez sosem hat erőltetettnek. Aki kicsit is járatosabb a komolyzenei anekdotakincstárban, rögtön a szívéhez kaphat, hogy na, van-e új a Lebrecht-Nap alatt? Csodák csodájára: van. Isserlis sok olyan történetet előhúzott a tarsolyából, amelyekkel igen ritkán lehet találkozni. Azon túl, hogy mennyi pozitív, hasznos és példaértékű tulajdonsága van ennek a könyvnek, én szívesen olvastam volna bővebb ajánlókat is a zeneszerzők műveiről. Ezt leszámítva, igen. Tényleg ennyire király.

Szóval ajánlod?

Talán ismered azt az érzést, amikor egy mesét felnőttként újraolvasol és rájössz, hogy gyerekkorodban mennyire keveset értettél belőle. Ez a könyv ugyanilyen – nem kell hozzá gyerek, hogy elolvasd, és tanulj belőle te is. Teljes szívemből ajánlom.

Békéssy Lili