playliszt

Világsztárok hada érkezik áprilisban fővárosunkba. Az operaszínpad kiválóságai is tiszteletüket teszik a Budapesti Tavaszi Fesztiválon – és bár aktuális évforduló nem indokolja, többségük Verdi jegyében lép színpadra.

Az Erkel Színház Aida-bemutatójának két „fesztiválos” előadása nyitja a sort április 10-én és 14-én: az amúgy is izgalmasnak ígérkező produkciót ez alkalomból még Fabio Sartori vendégszereplésével is megfejelték a szervezők. S noha a szép hangok szerelmesei aligha hagyják ki a lehetőséget, hogy hallhassák a legnagyobb házakban rendszeresen fellépő, kiváló olasz tenort, engedtessék meg, hogy jelen sorok írója mégis elsősorban arra hívja fel a figyelmet: több mint húsz év után új Aida-produkció került színre Budapesten – és először olyan, amely deklaráltan el kíván szakadni a monumentális egyiptomi díszletek uralta konvencióktól. Persze aki látta már Mohácsi János bármely előadását, az tudja, hogy aligha számíthat hagyományos produkcióra. Ám hogy mégis mit várhatunk, az egyelőre – az április 4-i premier közönségén kívül – mindenkinek rejtély, hiszen a Mohácsi-féle színház minden alkalommal él a darabok szövegének radikális átírásával, újraalkotásával, erre pedig az operában nincs lehetőség. Hogy miképp oldja fel ezt az ellentétet a kiváló rendező? Kiderül április 10-én. Az olasz vendég mellett legjobb hazai erőink állnak csatasorba: Aidát Sümegi Eszter és Boross Csilla, Amnerist Komlósi Ildikó és Gál Erika énekli, Radames az első szereposztásban Fekete Attila. Akik nem kedvelik a modern rendezéseket, nyugodtan kockáztathatnak kizárólag az énekesek miatt.

Budapesten ritkán hallható Verdi-mű koncertszerű előadásával érkezik a nápolyi Teatro San Carlo társulata április 26-án. A Schiller Ármány és szerelem című tragédiája nyomán komponált Luisa Miller színre került ugyan Pesten még az 1800-as években, a 20. században azonban már csak vidéken játszották idehaza – fővárosi rehabilitációjára csak a közelmúltban került sor. Ez a folyamat folytatódik most Itália egyik legpatinásabb társulatának vendégjátékával, mely ráadásul a darab ősbemutatójának dicsőségét is magáénak mondhatja. S noha a zenetörténet feljegyezte, hogy Verdi és a San Carlo kapcsolata korántsem volt felhőtlen (a mester csak kötelességből írta meg az operát, az alkotói folyamat közben az adósok börtöne és a diplomáciai mentesség kérdése is szóba került), mindez ma már aligha számít: a fő az, hogy a nápolyiak vélhetően remek szereposztással rukkolnak elő. A Budapesten már többször is hallott román Elena Moşuc neve önmagában is garancia, de Luciano Ganci nevére is felkaphatja a fejét, aki hallotta őt két esztendeje A kalóz című Verdi-opusz koncertszerű előadásán a Művészetek Palotájában.

Nála jobban már csak Leo Nucci jövetelének hírére kaphatjuk fel a fejünket – igaz, nem pozitív értelemben. Erről persze a legkevésbé maga az olasz bariton tehet: ám a budapesti operai legendáriumnak immár kitörölhetetlen része, hogy egy valaha volt háromszoros ex-főzeneigazgató minden egyes kinevezésekor Leo Nucci vendégfellépésének tényével vélte megoldani a magyar operajátszás égető problémáit – s ez ráadásul minden egyes alkalommal el is maradt. (Pontosabban: mind a fellépés, mind a problémamegoldás elmaradt.) A jég végül 2013-ban (tizenkét évnyi ígérgetés után!) tört meg: Nucci két Rigolettót énekelt Budapesten – megalapozott remény van rá tehát, hogy Verdi-áriaestjére is sor kerül majd az Erkel Színházban április 13-án, ahol felmérhetjük, hogy a hetvenen felül járó művész csak a színpad komplex közegében rendelkezik-e még mindig kellő művészi vonzerővel, vagy pusztán a voce és a vokális kultúra is teljes élményt ad.

Ugyanez a kérdés indokolatlan a négy nappal később a Művészetek Palotájában fellépő Elīna Garančával kapcsolatban: a lett mezzoszoprán pályafutásának csúcsán, hangjának teljében érkezik első magyarországi fellépésére. A magyar operarajongók persze jól ismerik már őt lemezeiről, a Met-közvetítésekből, sőt a vállalkozó kedvűek rendszeresen láthatják őt Bécsben is – magam az utóbbi helyen szerzett Rózsalovag- és Boleyn Anna-emlékeimre hivatkozva mondhatom: aligha fog csalódni, aki az orosz és francia szerzők műveiből összeállított estet meghallgatja.

A 2011-es Tavaszi Fesztivál egyik legnagyobb csalódást keltő fejleménye volt, hogy az oly nagyon várt Vivaldi-opera (Orlando furioso) címszerepére hirdetett Philippe Jaroussky az utolsó percben megbetegedett – és helyette „csak” Max Emanuel Cenčić énekelt. Az összehasonlítás gyűlöletes dolog, ezért ezt szándékosan kerülve jelentem ki, hogy Cenčić ragyogó formában volt aznap este – hatalmas sikerét azóta sorjázó lemezfelvételei igazolják vissza. Közülük is figyelmet keltett tavaly egy teljes egészében Hassénak szentelt árialemez, melyet nem sokkal később követett a szerző Siroe, Perzsia királya című opera seriájának teljes felvétele. A 20. században jórészt csak adatként ismert szerző, akit a maga korában a legnagyobbak között jegyeztek, vélhetően azzal nyeri a legtöbbet, ha műveit korunk barokk-specialistáinak legjobbjai viszik a közönség elé – márpedig ha csak annyit mondunk, hogy Cenčićhez ez alkalommal még a Budapesten pár éve szintén hatalmas sikert arató orosz szoprán, Julia Lezsnyeva is csatlakozott, aligha kell több érvet felsorakoztatnunk amellett, hogy az előadás kihagyhatatlan.

Cenčić ezúttal egyébként a rendezést is jegyzi, vélhetően tehát tényleg hisz a műben – ám hogy ez elég-e egy teljesen ismeretlen opera élményszerűvé tételéhez, azt mindenki maga döntheti el április 18-án a Vígszínházban.

Bóka Gábor